Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
22 Ezt nem meséltem el Germánnak. Hiszen azért mentem Madridba, hogy lefeküdjek vele, hát nem?, és következő hétfőig nem kellett visszamennem Ciempozuelosba, persze nem akartam én egy teljes hétig nála maradni, különben is, előbb meg kell látogatnom a nagyanyámat, de semmit sem meséltem Juan Donato otthonáról, mert ebben a történetben putri válna belőle, ez volt a nagyapám kedvenc kifejezése, pedig nagyanyám mindig veszekedett vele, ha előttem használta. Úgyhogy ezt megtartottam magamnak, de minden egyébről meséltem neki, meséltem Reme betegségéről, Juan Donato pillantásairól, meg hogy miket mondott nekem az Alfonso-ügy után, miket mondott Mari Carmenéknél, Anselma nővér indítványáról, és hogy kénytelen voltam engedelmeskedni neki. Nem értette meg, hát persze, mert így, kívülről nézve úgy festett, hogy a ketrec nincs zárva, hogy foghatom a holmimat, és bármikor elmehetek, ugyanezt gondoltam én is, mielőtt világos nem lett előttem, mi mindent tud az életemről az a nő. Menj el, María, mondta Germán is, ha nem szereted, nem kell hozzámenned ehhez a férfihoz, senki sem kényszeríthet erre... Azt feleltem, hogy de igen, van valaki, aki kényszeríthet. Azt hitte, a nagyanyám az, felajánlotta, hogy gondoskodnak róla, de meg kellett mondanom neki, hogy nem őróla van szó, szegényről, persze nem győztem meg. Csak faggatott, kérdezősködött tovább, míg a végén kilyukadtam arra a pontra, ahová soha nem akartam. És képzeld, már tudta, tudta, hogy volt egy abortuszom, hogy Eduardo segített, mert ő maga mondta el neki, mint valami természetes dolgot, jó, lehet, hogy nem így, hanem mint egy probléma megoldását. Amikor megtudtam, hogy Germán már tudta, de nem törődött vele, hanem tovább flörtölt velem, mintha én nem egy másik férfiért bolondultam volna, és hiába tudta ezt a ronda dolgot, ő változatlan szeretettel, vágyakozással tekintett rám, hát ekkor nagyon sajnáltam magam. Sajnáltam az életemet, az életeimet, a megálmodott életemet, amit sosem tudok beteljesíteni, amit más helyzetben megoszthattam volna vele, sajnáltam azt az életet, ami Juan Donatóval összeházasodva egy sötét, büdös házban várt rám. Arra a sötétségre gondolva könnybe lábadt a szemem, nem a sajnálattól, nem is a rohadt sorsom miatti dühtől, hanem egy nehezen megmagyarázható szomorú érzéstől. Azért sírtam, mert volt egy Germán Velázquez, mert volt egy Eduardo Méndez, mert szerettem őket, mert ők szerettek engem. Azért sírtam, mert hirtelen büszkeség töltött el, amiért megoszthattam velük néhány évet az életemből, mert létezett egy világ, amiben szívesen éltem volna. Azért sírtam, mert a ketrecem rácsán túl láttam ezt a világot, mert a puszta képe megvigasztalt egy másik sötét, könyörtelen világ létezésével szemben, az egyetlennel szemben, amelyet meg fogok ismerni. Igazság szerint nem is tudtam pontosan, miért sírok, és itt ért véget az én zabolátlan, romlott kislány kalandom, a megbélyegzett nőt illető előnyöm, akitől nem várják el, hogy szűzen menjen férjhez. Minthogy nem tudtam lenyelni a könnyeimet, hát nem szeretkeztünk tovább.
