Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
21 Mindegy, akkor kezdett kérdezősködni, amikor meztelenül feküdtünk az ágyában, nekem nagyon nehéz volt eljutni idáig, és nem mehettem el csak úgy. Ezért kettéhajtottam a párnát az én oldalamon, ráfeküdtem, betakaróztam a lepedővel, előreszegeztem a tekintetemet, és még egyszer utoljára Seherezádévá változtam, és mindent, na, jó, majdnem mindent elmeséltem neki. Pár dolgot megtartottam magamnak, mert nem akartam megbántani, és felidézve én sem akartam belehalni a fájdalomba. Juan Donato otthona nem volt olyan csodálatos, mint amilyennek Anselma nővér beharangozta. Nagyobb volt, mint a nagyszüleimé, mert egy hálóval és a bejáratnál egy előtérrel több volt benne, de a többi nagyon hasonló volt, ugyanolyan alacsony mennyezet, ugyanolyan meszelt falak, még a tűzhely is ugyanolyan volt, érted, ugyanaz a gyártmány, és ugyanaz a méret, mint a miénk, habár a levegőnek más szaga volt. Hiába volt tiszta Juan Donato otthona, én nem mondom, hogy nem volt az, mégis szomorú, savanyú volt az illata, ahol a szegény Reme által annyi éven át kiizzadt régmúlt betegség és a gyógyszerek szaga áthatotta a rosszul szellőző házak rossz ételszagát. Jövendő anyósom nem kedvelte a fényt, mert a legnagyobb nyárban is zárva tartotta az ablakokat, a redőnyök leeresztve, hogy távol tartsák a meleget, mondta. Abban a félhomályban, amiben éltek, egymás arcát sem igen látták, így azt sem tudtam megmondani, vajon takarítottak-e vagy sem, de a takarítás volt a legkevesebb. Juan Donato húga felelt a főzésért. Úgy festett, mint egy óriás, mert nagyon magas volt, nagyon testes, inkább tömör, mint kövér, akár azok, akik a papírmasé fejeket viszik az ünnepeken, noha ijesztő volt a megjelenése, nem tudtam eldönteni, hogy rokonszenves-e vagy sem, mert szinte ki sem nyitotta a száját. Abban a melegben mángoldos csicseriborsót tálalt ebédre, nagyon ízetlen, ráadásul tűzforró is volt. Húzódozás nélkül megettem, az első kanállal megégettem a számat, és tudod, igyekeztem rokonszenvesnek látszani. Jobbra, balra mosolyogtam, mintha éppen vetnék a mezőn, de csak Cristina, a kislány viszonozta, aki azt akarta tudni, hogy voltam-e már moziban, és kérte, meséljem el, mit éreztem, meg hogy legközelebb vigyem magammal, amikor jönnek azok az emberek, akik filmeket vetítenek a piacon. Megígértem neki, hogy eljövök érte, ha nincs ellenére az apjának. Juan Donato nem mondott sem igent, sem nemet, mert azzal volt elfoglalva, hogy engem nézzen, akár egy vadász a töltött puskájával, én pedig mintha a mezőn végigugráló nyúl lettem volna. Amióta megtudta, hogy összeházasodunk, rendkívül szertartásos lett, a beszéde nagyon választékos, de épphogy elkapta a szemét a dekoltázsomról és a fenekemről, hogy hirtelen máshová nézzen, és somolyogjon magában, mint aki azt mondja, jókat fogok én még ezzel hancúrozni. Így aztán az anyja felelt helyette, hangosan azt mondta, jó, a mozit meglátjuk, majd úgy nézett rám, hogy a tekintete előrevetítette a kicsit később, a tányérok mosogatása közben a konyhában folytatott beszélgetésünket.
