Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
20 hónapokon keresztül. Germán sugallta nekem ezt a tervet. Előtte nem emlékeztem semmire, nem tudtam világosan gondolkodni, ő csinált valamit, nem tudom, mit... Akkoriban, amikor együtt kijártunk a kertbe, sokkal jobban voltam, mint most, így jöttem rá az igazságra, hogy a faj kiválasztott engem, hogy adjon egy csodálatos lehetőséget. Innen tudom, hogy nem az angolok küldték, nem is az oroszok, tudom, hogy most valami sokkal rosszabb történik. Belenézek, és látom, hogy azt gondolja, nekem végem. Látom a szomorúságát, a szánalmát, mert azért jött, hogy engem megkeressen, és megtalált, pedig olyan nehéz volt, egyetlen egy nő volt a világon, egyetlen egy nő, akiről a küldetése szól, és miután megtalált, le kell mondania... De akkor minek akarja továbbra is beadni az injekciókat? Talán rászedte az a tökkelütött lány, amilyen fifikás? Átrázták az ellenségeim, szövetségesnek adván ki magukat? Ó, ők nagyon erősek! Lehet, hogy akaratlanul is a kezükre játszik...? Beszélnem kéne vele, figyelmeztetni, mert lehet, hogy elárult, és ha elárult... Ó, milyen borzalom, Aurora, milyen igazságtalan, hogy soha nem bízhatsz senkiben! De ha megmondom neki... Tudom is én, hiszen nem tudok gondolkodni, ez a rémes fájdalom nem szűnik soha, és már nem bírom, belehalok a fájdalomba, pedig bírnom kell, tudom, de... Fáradt vagyok, annyira fáradt... Aludnom kéne. Egyedül ez jó az injekciókban, hogy elaltatnak, és most azonnal szükségem van rá, szükségem van rá, ha bejönne az a lány azon az ajtón, megkérném, adjon be egyet, mert nem bírom tovább. Ez az igazság, nem bírom... ... – Hogyhogy eljöttél, María? – Hát... Fölösleges kérdés – mosolyodtam el. – Azért jöttem, hogy lefeküdjek veled. – Aha – ő is mosolygott. – De nem azt kérdeztem, hogy minek, hanem hogyhogy. – Mert hozzá kell mennem Juan Donatóhoz – feleltem, közben pedig egyfolytában kavarogtak a gondolataim, lehunytam a szemem, és úgy éreztem, mintha valamilyen nagyon keserű szirupot nyeltem volna. – Nem akarok, de muszáj. – Hogyhogy? – Ne már! Ezek az örökös hogyhogyaid... – Hát – nevette el magát –, ez van. Semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem. Azt tudtam, hogy el kell mondanom Germánnak az igazságot, hogy ne essen tévedésbe, hogy megértse, ez nem egy kezdet, hanem egy befejezés, de azt hittem, ennek később lesz itt a pillanata, érted, talán másnap. Úgy véltem, kérdezősködés nélkül tudomásul veszi a mondottakat, mert Alfonso Molina ezt tette volna, érted?, de nem így lett, mert ők ketten annyira különböznek egymástól, én tudtam ezt, mégsem jutott időben eszembe.
