Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)

6

Délutánonként valaki hangosan felolvasott neki.

Ciempozuelosba érkezésem óta délelőttönként áttanulmányoztam azoknak a pácienseknek a kórtörténetét, akiket doktor Robles rám bízott. Délutánonként elbeszélgettem a jelöltekkel, mígnem rájöttem, hogy az én kritériumaim nem mindig egyeztek a tébolyda igazgatójáéval. Annak reményében néztem át további kórtörténeteket, hogy alkalmas listát tudok összehozni, így vetődtem el egy februári napon dél és kora délután tájban a Szent Szívbe. Egy bentlakót akartam felkeresni, hogy elmagyarázzam neki a programot, s javasoljam, hogy másnap jöjjön el hozzám, de odaérkezvén nem hallottam a zongorát. A csend keresztülhúzta a tervemet.

Levettem a cipőmet, és nagyon lassan odasettenkedtem a 19-es szobához. Félúton váratlan hang ütötte meg a fülemet, egy fiatal nő hangja, aki ritmikusan váltogatta az intonációt, kérdéseket fogalmazott meg, amelyekre ő maga válaszolt, mintha két különböző alakot személyesítene meg. Ezt hallva összeráncoltam a szemöldökömet, de alighogy felfogtam ezt a polifóniát, egy másik rekedt, fáradt hang magamhoz térített.

– Ezt olvasd el még egyszer.

A zongorista egy parancsolgatáshoz szokott nő nyers, ellentmondást nem tűrő hangján adott utasítást. – Jaj, ne legyen ilyen nyűgös! – ezzel szemben felolvasójának szinte gyermekien csengő, szép, magas hangja volt, akár egy csengettyű. – Csak egy kicsit, mert nagyon késő van, és ha elkésem, kikapok...

Azzal elismételte a párbeszédet, ami szerintem egy filozófiai értekezés lehetett, mert olykor megakadt a görög terminusok kiejtésénél, amelyeknek nyilván nem ismerte a jelentését.

– Na, kész! – mondta befejezésül. – Holnap folytatjuk.

– Nem – a makacs hölgy erőteljesen ellenkezett. – Maradj még egy kicsit, ma nagyon keveset olvastál.

– Nem lehet, doña Aurora, tényleg nem – hallottam egy megmozduló szék hangját, és a könyv súroló neszét, ahogy letették egy asztalra. – Mennem kell.

Vártam, hogy nyílik az ajtó, és még mindig cipővel a kezemben visszahúzódtam a folyosó közepéig. Ez a kép volt az első, amit a felolvasó látott, amikor megpillantott, de mielőtt odajöhetett volna hozzám, az öreg hölgy megszólította.

– Holnap jössz? – a hangja megváltozott, most egy szeszélyes kislány sürgetése csengett ki belőle. – Ígérd meg, ígérd meg, hogy jössz holnap.

– Persze hogy jövök – mosolygott a fiatal lány, nem rám, azzal visszament, hogy elbúcsúzzon a zongoristától. – Mi nem jut eszébe! Holnap ötkor megint itt vagyok.