Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
7 Odahajolt a 19-es szoba pácienséhez, az átölelte, és olyan erősen magához szorította, mintha el sem akarná engedni, a hasához nyomta a fejét, arccal énfelém, lehunyt szemmel. Ebben a pillanatban felismertem. .... 1933. június 9-én, délelőtt fél tízkor csöngettek apám rendelőjében. Aznap nem ment be az egyetemre, én sem mentem iskolába. Mindkettőnknél csaknem egy időben fejeződött be a tanítás, de az én vakációm még messze volt. Készülnöm kellett a francia záróvizsgára, ez a tárgy beárnyékolta a gyerekkoromat, és nem sok hiányzott, hogy beárnyékolja az ifjúkoromat is. Az éles u-k meghaladták fonetikai képességeimet, képtelen voltam megérteni bizonyos viszonyszók szeszélyes használatát, melyeknek szerintem semmilyen hasznuk sem volt, és nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy anyám sosem adta fel. Feje a vállamon, ezt rosszul jelölted, itt megint tévedtél, még mindig nem tudod, hogyan képezik a befejezett múltat?, ettől még lustább lettem, mint a könyvtől, és jobban megrémisztett, mint a bukás. Egyetlen módját ismertem, hogy megszökjek a fojtogató számonkérés elől. Amikor apámnak készülnie kellett az óráira, vizsgadolgozatokat javított vagy olyan pácienst fogadott, akit máshol nem láthatott el, áthelyezte az egyetemi kis irodáját abba a kis lakásba, amit a földszinten bérelt, én pedig rohantam utána. A rendelőben jobban tudok koncentrálni, mama. Lent nincsen zaj, nincs olyan meleg, mondtam nyáron, és hogy melegebb van, állítottam télen. Ő egyiket sem hitte el, de az apám szívesen volt velem, jóllehet bezárkózott a dolgozószobájába, miközben én úgy tettem, mint aki franciát tanul a konyhaasztalnál, amit másra nem használtak. Ott aztán kipakoltam a díszletemet, könyveket, füzeteket, ceruzákat, tintatartót és tollat, amikor aznap megszólalt a csengő. – Germán, menj és nyisd ki, Eloy lesz az és a vízszerelő! – kiáltott ki apám fel sem állva a karosszékből –, valamit megnéznek a vízvezetékben... De nem Margarita férje volt az. És nem is a vízvezeték miatt jöttek. Emlékezetem örökre két ellentétes részre bontja azt a délelőttöt a csengetéstől kezdődően. Odáig fényes képet hív elő, a korai napsugár csillogását, amely erősödni készül a dolgozószoba ablakain át betöltve az előszobát, már sejteni a bőrön a melegét. Akkor ajtót nyitottam, nem éreztem hideget, erre emlékszem. És emlékszem egy undorító ködre, valami szürkés ragyogásra, amint áthatol egy elképzelhetetlenül seszínű üvegen. Képtelenség, de valami hasonló történhetett, amikor megpillantottam azt a furcsa párt. A vallehermosói piac hentesnőjének, Lucilának a férje nemrég megszökött az eladónőjével. Egyik reggel anyám megjött a vásárlásból, és ő mesélte, hogy szegény Lucila vörös szemmel és eltorzult arccal szolgált ki. Az a mondat nagyon
