Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 7-8. szám - Almudena Grandes Frankenstein anyja (Dornbach Mária fordítása)
5 tem a folyosó végéhez, ismét megszólalt a zongora. Levettem a cipőmet, nagyon lassan visszamentem, a zene nem hallgatott el. Attól a naptól fogva, ha csak tehettem, ellógtam az Angelusról a Szent Szívbe, abba a nemesi külsejű épületbe, amely szanatórium helyett inkább hasonlított szállodára, gondozott gyógyfürdőre, egy régi, lombos kert vette körül az értően megmetszett magas fáival. A többi pavilonnak is volt kertje, szintén szépek, de kevésbé burjánzóak, tavasszal kevesebb virággal, nyáron kevesebb árnyékkal, mintha a bentlakók négy osztályba sorolása – attól függően, hogy mennyit tudtak vagy nem tudtak fizetni – még a zöld árnyalatát is meghatározná, amit a hálószobájukból bámulhattak. Ebben hangsúlyosabban megmutatkozott a különbség. A zongorista hajléka a legdrágábbakhoz tartozott, nem is szoba, hanem egy magánlakás volt. Kis szalonból nyílott a háló, abból a saját fürdőszoba, amit a folyosóról nem láthattam. Őt csak háttal láttam, ott ült az ablakkal szemközt, az ágy egyik oldalán álló pianínónál. Lassan, amilyen óvatosan csak tudtam, benyitottam, de szerintem akkor sem fordult volna hátra, ha zajt ütök. Idős asszony volt, fehér, nagyon rövid hajú. Távolból figyelve – sosem léptem át a küszöböt – úgy ítéltem meg, hogy jó minőségű a ruhája, mindennap más, de mindig fekete volt, és olyan makulátlan, mintha felvétel előtt vasalták volna ki. Egy mentális betegnél ritka sajátság volt a tisztaság, a méltóság pedig szokatlan állapot, de legkülönösebb mégis az ujjai mozgása volt a billentyűkön. Én ugyan nem voltam nagy zenerajongó, de azért sok koncertet hallottam már életemben. Anyám, aki férjhez menetele előtt zongoratanárnőként kereste a kenyerét, és a háború után is ezt csinálta volna, egy napot sem mulasztott el, hogy le ne üljön játszani. Egyébként pedig Neuchâtelben, de főleg Bernben több zenészt is kezeltem, és sok pácienst, akik korábban nem voltak azok, csak miután terápiaként gyakorolták a művészetet. Ezért értettem meg azonnal, hogy az a nő más volt. A Szent Szív zongoristája nem egyszerű virtuózként, hanem tökéletesen épeszű virtuózként játszott. Az ujja alatt megszólaló zene nemcsak pontos, olyan hömpölygő és dallamos volt, mint amit anyám zongorája hallatott, hanem a szabályosságán, a szünetek és a félreütések hiányán túl is volt benne valami titokzatos rugalmasság. A Szent Szív zongoristája úgy uralta a hangokat, vezette az akkordokat, mintha élőlények volnának, akik fölemelkedtek és leszálltak, összekapaszkodtak, és kényük-kedvük szerint szétváltak. Nem hangokat, hanem végtelen harmóniafutamokat szólaltatott meg, amelyek mintha mindig is léteztek volna, mert nem állt meg, alig pihent, amikor befejezett egy művet, máris kezdte a másikat. Az első osztályú pavilon 19-es szobájának a páciense nemcsak csodálatosan játszott a zongorán, de partitúra sem volt a kottatartóján. A billentyűzet és a teste olyan tökéletes hangszerré olvadtak össze, amely képes volt tükrözni az irgalomtól kezdve a dühig minden emberi érzelmet. De az a fekete ruhás, öreg hölgy több meglepetést is tartogatott számomra.
