Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 5. szám - Péntek Imre: A pusztulás előérzete (Iancu Laura: A vágány mellett)

94

kifejezni ennek a helyzetnek tragédiáját. A menekülés esélyei tűnnek elő, a költő abban bízik:

„hogy viharfutásomban Isten

kisimítja orcám

ha felnézek visszanéz rám

ha felnézek visszanéz rám” (Ének a sziklákról)

A könyvekből dögszag árad, bár – ez is vigasz: Isten a fájdalmat „szépnek teremtette”. Ebben az állapotban fel kell tenni a kérdést: „ember-e még az ember?” Csak a „vasajkú szuperember” tudja világgá kiáltani az istentelen szenvedést. Az utolsó vers mindennél erőteljesebben hangsúlyozza a kikerülhetetlen végzetet, a végsőkig tűrő Jób alakját idézve meg. A beteljesülés közel: „az óriásplakátokon a jóslatok / éjjeli világítást kapnak”, csak a szentképeknek van sötétben látó ereje. És a visszafordíthatatlan, kozmikus pusztulás elkerülhetetlen:

„készül már készül

sírfelirata a világnak”

Súlyos szavak, súlyos befejezés. A magába zárkózó személyiség a saját útját a világ pusztulásával indokolja. Sok vagy kevés ez a végkifejlet? El tudjuk-e fogadni a lírikus stációit a lefelé, a válságokba vezető úton? Az angyalok (esetleges) közbeavatkozását? A természet empátiáját? Nehéz kérdések, a mai egyre súlyosbodó kérdések árnyékában. Iancu Laura ítélete azonban megszületett, kimondatott, a kíméletlenség következményével együtt. Hogy elfogadjuk-e vagy sem? Az olvasó választhat, ízlése, valóságérzéke, felfogása szerint.

(Magyar Napló, 2022)