Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Török Ábel: hangotokban zúg az óceán
43 lóval voltak kirakva, az alján vastag moszatszőnyeg. amíg az egyikük a hasára könyökölt, és kedves tehénszemével calais szemébe nézett, a többiek kopoltyút haraptak a nyakára hegyes fogaikkal. nagy gonddal felnyitották a bőrét, és összetört csontjai helyére sápadt korallokat fektettek, kemény korallokat, ezentúl mindig magadban hordozod majd a tengert. egyenként szájon csókolták mind az ötvenen, és kiszívták a tüdejéből a sós tengervizet, a vén istenek izzadságát, mert szerették volna, hogy buborékot fújjon nekik, amellyel játszhatnak. calais, a szelek gyermeke pedig csendesen gyönyörködött bennük, és egy csapásra elfelejtette a nyárhozó-szép khloét, jobb is, hogy nélküle merültem az alsó világba. fel akart állni, oda akart lépni hozzájuk, hogy megérintse őket, olyan szépen, olyan szélesen mosolyogtak rá, fogsoruk ragyogó kavics, és calais kézbe akarta venni erezett arcukat, hogy újra megcsókolja mindegyiket, forrón, mint a vér, a hideg tenger alján, de a néreidák kicsúsztak-kiúsztak az ujjai közül, ahogy a tengeren, úgy rajtuk sem talált fogást, nem tudta két vállra fektetni őket, és nem fekhetett alájuk, úgy tekergett és siklott a testük. csacsogtak és csacsogtak, nevettek és táncoltak körülötte, de többé egyik sem könyökölt a hasára, egyik sem harapott a nyakába, és calais arra gondolt, bárcsak ötvenfelé szakadhatna, hogy mindegyikkel egyszerre szerelmeskedhessen, hevesebben és fájdalmasabban, mint khloéval bármikor. a néreidák minden reggel énekkel ébresztették. fölé hajoltak, puha hínárhajuk simogatta a vállát, és a fülébe leheltek, először halkan, kéjesen, aztán egyre dallamosabban, és a vállát és a köldökét simogatták, mert szép ember volt calais, szebb és szabadabb mindenkinél a felső világban. ám amikor kinyúlt a néreidákért, hogy megragadja kagylógyöngyös csuklójukat és maga alá gyűrje őket, hogy még sósabbra izzadják az óceánt, elröppentek és mosolyogtak rajta, és ahogy szétnyílt az ajkuk, úgy nyílt szét calais szíve is előttük. így ment ez hosszú napokon át, amíg egyszer haza nem érkezett a zöld hullámok királya. ő is úgy gyűrűztette sikamlós testét, mint a kígyók, lehelete sárifűtől bűzlött, a homlokára zsíros alga rakódott. amikor meglátta, hogyan próbálja calais magához szorítani dalos ajkú lányait, szakállrázó-nagy haragra gerjedt, de calais nem ijedt meg tőle: elé állt egyenes háttal, és azt mondta, párbajra hívja, és ha legyőzi, adja hozzá feleségül mind az ötven lányát. a néreidák pedig nagyon megszerették calais finom vonásait és fiús együgyűségét, és mivel szívesen hagyták volna neki, hogy két vállra fektesse őket és fogást találjon rajtuk és keresztül-kasul bejárja bőrük vad folyamárjait, könyörögve kérték apjukat, hogy álljon rá a párbajra. és a zöld hullámok ura végül rábólintott, és megverekedett a szelek gyermekével: nem kímélte calaist, kagylókarma lyukat ütött a húsán, calais pedig úgy verte, mint a hullámokat, habzott a hínárszakállú teste és reszkettek sötét ráncai, úgy összegabalyodott vele a fekete iszapban, ahogy khloéval szokott. a zöld hullámok ura nem bírt vele, nem tudta összetörni új korallcsontjait, mert a néreidák a
