Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Török Ábel: hangotokban zúg az óceán
42 Török Ábel hangotokban zúg az óceán calais, a szelek büszke gyermeke egy nap árbócroppantó-nagy viharba keveredett a sivár tengeren, keskeny csónakját forgatták és szorongatták a hullámok. sűrű hab mosta az arcát, mint khloé szőke haja fájdalmas szerelmeskedéseik közben, sózta és puhította a húsát a borszínű tenger, mintha vacsorára főzné a mélységlakó bestiáknak. a hálót magába nyelte az örvény, calais verejtékező homlokkal szorította a csónak két peremét, születésemtől fulladásomig érek, anyám csónakba szült, és most csónak aljába halok, így akarták a szigorú istenek. rázta magát a tenger, rázta a testét az égbolt noszogató dörmögésére, és calais arra gondolt, ha olyan hevesen fognak szerelmeskedni, mint ő khloéval, soha senki nem fogja megtalálni az iszapban összetört csontjait. kék és zöld kígyók surrantak a hullámok alatt, balról charybdis, jobbról skylla üvöltött kutyahangon, egykor mindkettő mellrepesztőszép lány volt, egyetlen mosollyal lerombolták a férfiak egész bordapalotáját, ez lesz az asszonyokból, gondolta calais, ha hűtlenek, talán jobb is, hogy khloé nélkül merülök az alsó világba. és akkor megnyílt az óceán szája, és calais a torkába nézett, és egy pillanatra meglátta a tengeristen arcát, ráncokkal szabdalt, erezett-kék arc volt, hosszú szakálla az iszapba lógott, de a tengeristen nem vette észre calaist, elfordult tőle, és ahogy a vizek is vele fordultak, calais kizuhant a csónakból, és a szörnyek közé süllyedt. egy ideig kapálózott, vergődött, mint halak a hálójában, birkózott az óceánnal, de nem talált fogást rajta, két vállra fektetlek, mert nem akarok alád feküdni. az óceán azonban erősebb volt, és megtöltötte vízzel calais száraz tüdejét, és feszült benne a víz, és calais, mielőtt lehunyta a szemét, khloéra gondolt, sosem foglak már úgy szorítani, ahogy a tenger szorít engem, de mindig emlékezni fogsz rám, és halálodig gyászolsz majd. és calais csontjai összefordultak akkor, és erőtlen teste a fekete fenékig süllyedt. hínárhajú néreidák találták meg, a zöld hullámok királyának lányai. körbevették mind az ötvenen, kíváncsian nézték kicsavart-kifordult testét, de nem mertek hozzáérni, mert látták, hogy a szelek közül érkezett, és a szelektől régóta féltek. ott csacsogtak calais fölött, és hangjukban dörgött és zúgott az óceán, és calaist felébresztette a zúgás, kinyitotta a szemét, és azt mondta, vigyetek magatokkal, és gyógyítsatok meg! ajka közül nem buggyantak buborékok. a néreidák lassan közelebb óvakodtak hozzá, körbetapogatták összezúzott testét. erezett-kék ujjak simították végig a combját és a hasát és a nyakát, és a néreidák nevettek, mert látták, hogy nem tud ártani nekik. a kezükbe vették, és még mélyebbre úsztak vele, ezüstszínű barlangjaikba vitték, az üregszájak előtt cápák és polipok őrködtek. letették calaist egy hűvös szobában, a falai kagy-
