Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 4. szám - Bíró-Balogh Tamás: Móra Ferenc gályarab létmetaforája (Egy 1903-as verses dedikációról)
fiktív idézet is lehetett. Mert természetesen az Apapa regényében sincs forráshivat' kozás. Ugyanennyi erővel a versike lehetett volna Vészits Andrea írói leleménye is. De visszatérve a tényékhez. Móra 1902. július 14'én vette feleségül Walleshausen Ilonát (1880-1953), akit 1896'ban ismert meg, amikor Ilona bátyját, Walleshausen Gyulát (1878-1943) készítette föl érettségire. Móra ekkor rendszeres vendég lett a háznál, szinte családtag. 1898'ban lettek jegyesek, de a házasságkötésre csak akkor került sor, amikor Móra már biztos állást tudhatott magának a Szegedi NaplónA. Ha hihetünk Móra elbeszélésének, márpedig miért ne hinnénk, akkor néni' csak, hogy nem szerette a feleségét a házasságkötéskor, de eleve más nő ágyából érkezett az esküvőre, és ott sem a feleségére gondolt, miközben kimondta a bob dogító igent. De valójában boldog akarue lenni Móra a házasságában, ami már indulásakor is az őszinteség teljes hiányával, szerepként indult számára? Kényszerházasság volt, de nem külső, hanem belső kényszer szülte. Móra, aki egy elszegényedett kiskunfélegyházi szűcsmester fia volt, írói pályát tervezett magának. (Ennek jele az is, hogy föladta rövid életű tanítói munkáját.) Ehhez viszont biztosítani kellett a „nyugodt” alkotás feltételeit, a biztos hátteret. Ezért elvette Walleshausen János (1847-?) borbélymester lányát. Az esküvő ide' jén a borbély nem élt már, de özvegyen maradt felesége, Kanizsai Nagy Mária (1858-1931) tovább vitte a vállalkozást, és a kiskunfélegyházi piactéren volt jól menő, 2-3 segédet és 5-6 inast foglalkoztató üzlete. Később lakást is kiadott, és kereskedett is ezzehazzal. De Móra nem anyagi okok miatt vette feleségül Ilonát, sokkal inkább a társa' dalmi szerepnek való megfelelés vezette, és „a társadalmi emelkedés során szükség' képpen hasonulni kényszerült ahhoz a szociokulturális közeghez, amelybe belekc' rült. Ám tehetsége s művészambíciója ellentétben állott ezzel a közeggel, a vidéki középosztályi lét megannyi bornírtságával, s így élethelyzete tartósan kollíziós élethelyzetként rögzült.” Ezért „szinte mindig alárendelte vágyait ennek a beillesz' kedésnek, a polgári értelemben vett sikernek”.17 De még csak nem is egzisztenciális helyzetének emelkedése volt számára az elsődleges cél: Móra elsősorban művész akart lenni és az írásnak (s nem az újságírásnak) élni, énképe szerint költő volt, és szíve szerint mindig is költő szeretett volna lenni, „s ez a vágy, bármennyire igyC' kezett elfojtani, fölszínre törekedett”.18 S nemcsak az utókor mondja ezt róla, egy helyütt maga is bevallotta. Egy 1927 végén megjelent irodalmi almanachban vallja magáról: „Sohase az lettem, ami lenni akartam... Pap akartam lenni és tanár let' tem, tanár akartam lenni és újságíró lettem, újságíró akartam lenni és ezidőszerint ▼ 17 Lengyel András: A modern médiaszemélyiség. Az újságíró Móra. In: Uő: A „másik" Móra. Szeged, 2005, Bába. 72-78. 18 Uo. 58
