Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 4. szám - Bíró-Balogh Tamás: Móra Ferenc gályarab létmetaforája (Egy 1903-as verses dedikációról)
melynek nemcsak mérete és minősége azonos az Aranyszőrű fenti példányában található képpel, de - autopsziás vizsgálattal meggyőződve róla - a papír anyaga, textúrája is megegyezik vele.6 De hogy a kivágott arcképet ki ragasztotta a könyv' be, az ajándékozó vagy az ajándékozott, nem tudni. Mindenesetre ez a fotó is része az emlékező'emlékeztető gesztusnak. A könyvbe írt kis vers nyitóképe („Ma még egy lánczra vert rabok vagyunk, / Együtt vonszoljuk ugyanazt a gályát”), és annak alapjául szolgáló létérzés, a gálya' rabság többször is fölbukkan Móra írásaiban. Fölfedezőjére és első főszerkesztőjére a Szegedi Naplónál, Békefi Antalra emlékező írásában róla írva, így konkrétan az újságíráshoz kapcsolódóan részletesen kibontotta a metaforát: Békefi „nem látha' tott egyebet, csak mártírnyomokat: anyagi vergődést, névtelenséget, lekicsinylést, életben, halálban. Mégis nekivágott a sivatagnak s benne maradt halálos holtáig. Ott maradt, ahová rendelte a végzet: kormányosi rangban is gályarab az újság úszószigetén. [...] Odaadta neki minden tehetségét, ifjúi erejét, írói ambícióit, szíve vérével szépítgette, hogy különb legyen a többinél és sohase kérdezte, mit kap érte cserébe.”7 Itt persze elsődlegesen Békefiről beszélt, de magáról is szólhatott, hiszen amikor 1932'ben e sorokat írta, már maga is megélte ezt az élethelyzetet: a Szegedi Naplónál 1913'tól 1919'ig, a szegedi múzeumban 1917'től volt „kormányosi rang' ban”. Ez utóbbi viszont egy olyan sűrűsödési pont volt Móra életében, amikor többször is használta - magánleveleiben - a létmetaforát. Előbb április 17'én Fischhof Ágotának írta Szegedről Bécsbe: „Érzem már, hogy gonosz sors a gálya' rab és a tavasz eleje nekem különben is mindig kritikus időszakom, mióta városi háziállat lettem”,8 tudniillik egyrészt influenza miatt volt „bezárva” tíz napig, de igazából inkább az volt a baja, hogy „felborzolódtak az idegei”, mert tavasszal, ahogy ő írja: „az atavisztikus nomád ösztön ilyenkor mindig fölágaskodik bennem, menni szeretnék szüntelen, magánosán, cél nélkül, összevissza, mint a tavaszi szél”. (A pajzánság nyelvi kifejezése soha nem állt távol Mórától, s tudjuk, udvarolt a könyvtáros Fischhof Ágotának is.) A gályarabság azonban tíz nappal később újabb lánccal bővült: 1917. ápri' lis 27'én meghalt Tömörkény, és a múzeumigazgatói poszton Móra követte őt. Amikor május 28'án erről és az ennek következtében megsokasodott munkájáról ▼ 6 Köszönöm a könyv jelenlegi (szegedi könyv- és kéziratgyűjtő) tulajdonosának, hogy a könyvpéldányt rendelkezésemre bocsátotta. 7 Móra Ferenc: Régi gazdám. Emlékezés Békefi Antalról. II. Délmagyarország, 1932. nov. 13. 2. 8 Apró Ferenc: Móra Ferenc levelei Fischhof Ágotához. Tiszatáj, 1979. júl. 77-83. 55
