Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 4. szám - Antalovics Péter: „Csiszolatlanul is ragyog” (A hetven éve született Sziveri Jánosról)

gikus télben. /

Szél

rágja a fákat - / s fejemet. Ha kihalok kihalok. / Es

bennem

tér terem. / Megmozdul az enyészet terve. / S minden kihal velem----” (Próféciák) Vagyis: a feladat állandósága, miszerint magunkat kívülről, kontextusunkban (sic!), körülményeinket és életünket kemény, megalkuvást nem ismerő morális hálóban látni, majd ennek megfelelően gondolkodni, szólni (írni), cselekedni.

Az a kérdés jár a fejemben: vajon hogyan érezhető teljesnek egy életmű, ha az élet nem lehetett az? Sziveri János idén lenne hetvenéves, de ennek csak alig több, mint a fele adatott meg neki. Muzsláról indulva, mostari kitérővel Nagybecskerek, Újvidék, Temerin, Szabadka és Budapest voltak az állomásai, a pálya csúcspontját az Új Symposion

1980

és 1983 közti szerkesztése jelentette, ami után az ellehetetlenítés, az elhallgattatás űzte a termékeny költőt előbb Szabadkára, majd, már halálos betegen, Budapestre. Milyen egyszerű tényközlés.

A költő mégsem maradt adós a számadással. Létösszegző verse, a Bábel ugyanolyan precíz jelentés, mint bármely korábbi szövege: a fegyelem a végsőkig megmarád, hiába törik, nem moccan: „lengő lófejek a csillagok / csörögnek de én csak hallgatok / mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan / széttörik bár meg se moccan”, miközben a halál közelsége kiélezi az érzékeket, tovább izzítja a látást: „egyre közeledem a halálhoz / eső esik vagy izzadok talán hoz / valami heveny változást / ez az álom nélküli álmodás”. S a költő ebben a felfokozott tudatállapotában járja be önvizsgálati útját, mint írja, „talán ez már a végső kálvária”, melynek végén nem várhatja más, mint a teljes szembesülés. Az utolsó versszakban, paradox módon a forrongó indulat tetőpontján először, maradéktalanul használja a központozást, jelezve a végső önreflexiót, a megharcolt higgadtság révén elért rend helyre billenését: „Az éjben eső felesel, rólam locsog - / járdára zuhog, csattog a mocsok. / Lóg az orromból műanyag kábel; / dühöng a szívem, dühöng e Bábel.”

35