Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 4. szám - Antalovics Péter: „Csiszolatlanul is ragyog” (A hetven éve született Sziveri Jánosról)
nyelvvel épülő tiszta forma tiszteletén kívül semmi helye felesleges szócséplésnek, meddő ornamentikának. A költészet a csupasz tény meglátása és felmutatása, kiérnélése a félhomályból: „senkik és valakik jönnek mennek / takar mindent a félhomály / ilyen ez a Couleur lokál ” (A Couleur lokálban). A szerkesztőm talán még egy okból kifolyólag megérti késlekedésemet. Néhány nap különbséggel pontosan három évvel később születtem, mint hogy a Muzsláról származó, Újvidéken, Temerinen és Szabadkán át Budapestre jutó Sziveri János onnan, a fővárosból eltávozott. Ez az idő felelőssége, a saját ismeretlen múltjába visszatekintő rálátás súlya. Talán megkockáztatom: egy generáció szükségszerű tudatlansága. Mert hiszen hogyan és honnan lehetne tudni, amit nem éltünk át? Sőt, amit és akit, mint jelenséget (!) átéltünk, az ember bennünk maradt képét nem másítja meg az emlékezet, ahogyan a Sziverire visszagondoló Szőcs Géza is mondja? S ha nem tudunk, nem emlékezünk, miközben a még emlékezők emlékei átalakulnak, kavarognak, akkor mi marad bizonyosságnak? Leszámítva az igényt, hogy legalább néhány sorunk méltó legyen azok szemében, akik akkor (is) voltak és ott (is) voltak, az a generáció voltak, nevezzük őket például a sympósoknak, de átfogóbb értelemben úgy is mondhatnánk: akik akkor éltek, amikor a leírt szó még valóban tett volt, a tettnek súlya volt, ennek a súlynak következménye lehetett, amit el kellett viselni, „ablakom alatt kert és ketrec / az alkalom most nekem kedvez / jogosan élhetek alkatok / ha hallgatok” (Dia-dal). „Csak belőlünk zabáltak egykoron / de undorral visszaköptek / bámulnak reánk most értetlenül / akik utánunk jöttek”, áll az Agnus dei című versében, s ahogyan arra Reményi József Tamás rámutat, a felismert otthontalanság, köztiség, a „történek mi-irodalmi holttér” világlik át a sorokon. Sziveri világa a generációmnak már jelentős részben mítosz és legenda. Mert hiszen egy idő után semmi más nem marad, csak a történelemnek maszkírozott narratívák összevisszasága, kuszasága. Sziveri, a hús-vér ember mítosz és legenda lett, ugyanakkor Budapestről az eszmei időbe költözött. Élete és költészete úgy kapcsolódott össze, mint másféle, sajátságos módokon Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila élete és költészete. Egyéni sorsa és társadalmi (szimbólum) szerepe összeért, (ön)azonossá lett, szinte kiált a Kész a leltár kadenciája: „Éltem - és ebbe más is belehalt már.” Nem lehet véletlen a Memóriajáték J. A-val: „foszlik a glória-köd / intsél / a van mégiscsak több / a nincsnél”, írja Sziveri, fél évszázaddal később válaszolva a nincsre, aminek bokra van, és a vama, ami széthull darabokra. De ami ennél is fontosabb: Sziveri a mítosz és legenda mögött a jelenben lüktető vers, szöveg, mindig-aktualitás. A vizsgálódás imperatívusza az egyéni és a közös(ségi) lét állandóan változó koordinátájú metszéspontján: „nem Páris, sem Bakony: / vér és takony. / Hol a léptek, s a lépték is / csak olcsó recsegés „Fordul a tömeg / szervezeti fantom / agy lendkereke. / (Lehet-e kegyvesztett a vezérürü?) / Röpköd az ürü / lék, / mint szoba-konyhában a legyek.” ... „Megállók. /Kovakő szívvel ama teleolo- 34
