Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 4. szám - Tóth Beatrix: Össze lehet kapcsolni; Vertigo
Vertigo Először a testét fordította a bal oldaláról a hátára. A fejét csak ezután húzta középső helyzetbe. Lassan, nagyon lassan. Innen még az volt hátra, hogy a jobb oldalára forduljon, végül pedig a felülés. A felülés volt a legrosszabb. A fej mozdulata miatt kibillent az egész világ. Nem forgott, hanem dőlt, mondta el később - századszor is - az orvosok kérdésére. Dőlt. Az ágy végéig araszolt, és innen már kimért mozdulatokkal, mereven tartott fejjel, végig kapaszkodva hol a falba, hol a szekrénybe, amit épp elért, képes volt két lábon kimenni a mosdóba úgy, hogy nem hányt útközben. Vertigo. Milyen szép neve van, gondolta M. Az ügyeletes orvostól hallotta, akit a segélyhívó központi számról a diszpécser küldött ki hozzá. Az ügyeletes orvos nagyjából két méteres ember volt, erősen szuszogott, alkoholszaga volt, a szavakat elmosva beszélt, M válaszaira pedig hosszú csenddel reagált. A bajuszánál csak a szemöldöke volt dúsabb és kócosabb, mintha szőrös állatok, hernyók lettek volna a fején. M tehetetlenül feküdt az ágyon, figyelve a szemöldöke mozgását, és határozottan megnyugtatta, hogy a férfi nem egyedül jött. A fiatalabb, aki kísérte, egyből leült a konyhaasztalhoz a papírokat írogatni, aztán amikor az orvos kérdései elfogytak, és M vérnyomásának, vér cukor szintjének az adatai is le lettek jegyezve, és minden tökéletes rendben találtatott, leszámítva M-et, akkor a férfi felszedelőzködött az asztaltól, odament M-hez, és bátorító, vigasztaló hangon búgta oda neki, hogy hívtuk a mentőt, egy óra múlva jönnek, tessék addig fekve maradni. Egy óra, az nem sok. Nagy baj nem lehet, ha ezek elmentek. M hosszú, elnyújtott levegővételekkel próbálta csökkenteni a hányingert, ami a legapróbb fejmozdulatra is rátört. Legalább volt ideje valami tervet kidolgozni arra, hogy jut el a kapucsengőig. Az olyan három-négy méter. Nézett mereven a plafonra, és a plafont mintaként beterítő gondolatözönre, és arra jutott, hogy semmit nem lehet itt tudni. Mármint az életben. Csak a dolgát próbálta tenni, és tessék, most aztán itt fekszik megmerevedve, mint tetszhalott, hogy a világ ne kezdjen eszeveszett forgásba, hogy a falak a szekrényekkel együtt ne dőljenek rá, szétlapítva a testét. De ha a világ ilyen. Vagy neki ez jutott belőle, hogy nem lehet megállni, nem lehet csak úgy, megállva, mélázva, nézelődve csinálni. Lassan folyni kezdett a könnye, annyira sajnálta magát. Valamit mégiscsak elronthatott. És ebben a fekvésben egyszerre rátört az is, mennyire fáradt. Tulajdonképpen évek óta. És talán nem is attól lett fáradt, ahogyan és amit dolgozott, tett-vett, hanem mindattól, ami a fejében dörömbölt nap nap után, a hogyan legyen, mi lesz holnap, hogy oldjam meg ezt is, miből veszek holnap cipőt a gyereknek. Vett egy mély levegőt, és megpróbált az oldalára fordulni. Megint sírni kezdett, aztán ahogy a feje újra mozdulatlan volt, kinyitotta a szemét. A fia játékai 25
