Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Zsidó Ferenc: Ló, ha nyihog
36 állították (mondogatta is neki Bíró János kesernyésen, hogy olyan vagy te ott, mint biciklin a harmadik kerék). Így Mariskának inkább csak a közösség felől jövő bizalmatlanságból jutott, úgyhogy meg is keresedett egészen, amíg a felszámolás folyamata tartott. Volt főnökei végül annyival kompenzálták, hogy egykettőre elintézték kedvezményes nyugdíjaztatását (a sajátjukkal együtt). Bíró Jánosnak egyébként volt mindene már a kollektív alatt is: a családi földek egy részét megtarthatták (igaz, csak oldalas, gyengén termő, „zergebaszta” helyek, amelyek nem kellettek a kollektívnek). Az apjától megörökölt ló (illetve annak csikója) mellé vásárolt még egyet (meg kell hagyni: állatfelcserként ezen a téren könnyebben „mozgolódott”, mint mások), disznó, tyúk volt mindig, a kecsketartásra az 1980-as években kaptak rá. Amikor az állam az új földtörvénnyel visszaszolgáltatta azt a másfél hektár szántót, amellyel az apja annak idején a kollektívbe beállt, Bíró János ezekbe vetett árpát, zabot, törökbúzát, s a régi oldalas földjeit fölhagyta kaszálónak, legelőnek. Juhokat vásárolt, hogy immár a nagy szabadságban juhosgazda is legyen. Tavasztól őszig azokkal nem volt gond, mert kihálóban volt a nyáj, de télire gondoskodni kellett a takarmányukról. Pár év múlva, amikor kiderült, hogy agrármérnök létére a fia Angliába megy kulizni, a juhokat pénzzé tette, legelőit pedig bérbe adta. Lovaihoz ragaszkodott, de inkább csak érzelmi alapon: nagy hasznukat immár csakugyan nem vette. Most kedvetlenül baktatott be a pajtába hozzájuk, azok, ahogy megérezték közeledését, nyihogni kezdtek, nyugtalanul kapáltak. Sokszor megfigyelte magán, mindig nyomottá válik a hangulata, valahányszor ok nélkül összeszólalkozik feleségével, mégsem sikerült elkerülnie az efféle helyzeteket. A lovak látványa kissé felderítette szívét, bár a tüske, a keserűség ott volt még benne, hogy sajnos igaza van Mariskának: nem tudja már kihasználni őket. Többnyire csupán heti egyszerkétszer fogja be, pedig minden nap hajtani, dolgoztatni kellene őket. Milyen szépek, milyen jó erőben vannak most is, pedig már nem fiatalok, gondolta az öreg, s szeretettel megveregette nyakukat. Csillag, a csábéli, játékosan megemelte a farát, hátrarúgott. Az öreg évődve korholta: – Mint csikókorodba, te! Nem bírsz magaddal? Rúgod szét neköm a pajtát? Aztán elkomorult: mi lesz ezzel a két szép lóval, ha ő már nem lesz? Mi lesz vele, ha ez a két szép ló már nem lesz?
