Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Pál Sándor Attila: Tízéves a Forrás (Negyvenöt év után, avagy olvasónapló egy folyóiratszámról)

pedző, néha már-már tébolyult monodráma. A címszereplő zaklatott, csapkodó beszámolója, vádaskodása, meséje, képzeletbeli tusája ez Borzával, a Kopókirállyal, Doktor Vitussal, Cinkával, egy töredékesen felsejlő, mesésen ijesztő univerzumban. Ez

a dúlt szöveg csak annyiban mese azt hiszem, amennyiben e kedves nevek, s a Kuporgó bolond voltára erősítő csörgősipka mesei attribútum, egyébként keserú fogantatásokról, gyilkosságokról, üldöztetésről szól, és a mindenkori világ igazságtalanságáról. „Mondják / a szolgálók, / hogy nem is vagy te / asszony. / Panoptikumból / szöktetett meg / Borza, / a marha, / nem tudta / mi a... / panoptikum. //Ez akkor is szép, / hogyha / nem igaz.”

Kiss Anna egyfelvonásosát egy rövid interjú követi, melyet Odor László készített Jékely Zoltánnal erdélyi költő-elődökről, költő-társakról (sic!) - A láthatatlan írás című, egykori rádióműsor egy adásának bővített leiratáról van szó. (Furcsa, szomorú konstellációban olvastam ezt a beszélgetést, hiszen az írás születésének napjaiban kellett váratlanul és végleg elbúcsúznunk Kovács András Ferenctől.) Rövid, villanásnyi emlékeket kapunk, főleg Jékely gyermekkorától a negyvenes évekig Berde Máriáról, Szentmaréi Jenőről, Reményik Sándorról, Dsida Jenőről, Tompa Lászlóról, Bartalis

Jánosról,

Szabédi Lászlóról, Horváth Istvánról és Szemlét Ferencről. Érdekes korfestő elem, hogy Reményik és Tompa kapcsán roszszallóan, csaknem felháborodva jegyzi meg Jékely, hogy előbbinek mindösszesen egy, utóbbinak pedig egy verse sem szerepel a mértékadónak tekintett Hét évszázad magyar versei című antológiában. A költő a Tompát búcsúztató Domokos Gézától idézve zárja a beszélgetést, s leginkább ezen időztem el. „Kegyetlen fejszés pusztítja a romániai magyar irodalom szép erdejét. Eligazító nagy tölgyek és égnek rugaszkodó fiatal fenyők dőltek ki sorra csapásai alatt. Szakadunk meg a helyettük is vállalni rendeltetett munkánk súlya alatt. Ha akarjuk, hogy gyászunk emlékükhöz méltó legyen, ez legyen gondunk, konok elhatározásunk.”

Az interjú után folytatódik a szépirodalmi szövegek blokkja, Mátyás Ferenc verseivel. Az első egy Fábry Zoltánra, a stószi remetére emlékező szöveg, a másik Mészáros Lászlót, a szobrászt invokálja, míg a harmadik, Válasz című pedig az első kettőhöz hasonlóan emelkedett hangon, hasonlóan csikorgó dikcióval szól saját magáról, mármint a versbeszélőről persze, akit minden probléma nélkül azonosíthatunk a szerzővel, mint „külvárosi szent”-ről. E három vers kétségtelenül nem ragyog.

Tímár Máté Mire a nap körbejár... című elbeszélésére a napjainkban igen divatos autofikció bélyegét is üthetnénk visszamenőlegesen, hiszen rendkívül részletes, elfogódott, líraiságra törekvésében helyenként érzelgősségbe csapó, részletes beszámoló kisfia egy napjáról. Karinthy Ferenc Marci című novellája jutott eszembe róla, mint ennél sokkal professzionálisabb, szellemesebb, koherensebb próza.

Kiss Dénes versei az eltűnt idő nyomában járnak, Rakovszky Zsuzsa költeményei ugrottak be róluk, s sokáig rezgett bennem ez a pár sor: „Mindez lüktető álca // Szememben ragyog az idő / halálos izzószála” (Időcsöndítő).

io5