Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Fried István: „Csatázok verseimmel…”
akár a János vitézre emlékeztethetne, megfosztva meseimiítoszi vonásaitól, cselek' vése nélkülöz nemcsak minden fenségest, de komolyabb jellemzőt is. A teljes tagadás ekképpen nem szenvedélyes elhatárolódás révén, hanem a jelentéktelenítéssel érzékelteti a szűkebb és a tágabb világ megragadását immár nem vállaló, a vállal' hozástól elforduló költő kétségeit, melyekbe legfeljebb odaérthető a világfájdalom, de a felszínen nem látszik. Miközben a megszerkesztettségből, a lírai epigramma (gnóma?) alakzatából semmit nem ad föl. Ha ez a fajta „bölcselet” nem ostromolja is a „lét végső kérdéseiét, olyan mértékben mégis, hogy a negativitás számára keres és lel egy nem tragizáló, mégis azzal igen távolról érintkező formát. A ciklusban a Nap nemcsak hétköznapivá degradált bölcselkedés címszerep' lője, hanem „komolyabb” megfontolásra okot adó töprengés elhanyagolhatatlan tényezője is. Részese egy olyan válaszkísérletnek, amely hasonlatformába öltöZ' tetett metaforával lényegében tisztázatlanul hagyja a megnyugtató megnevezést. Maga a kérdés epigrammatikus tömörségű: a dicsőség nem elérendő célként maga' sodik a kérdező(k) elé, hanem valami olyasmiként, amely megérdemelt vagy kevés' bé megérdemelt jutalomként alkot valami olyasmit, ami megoldásszámba mehet: Mi u dicsőség?... tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört súg ára. A két sorban csupán a kérdés „egyértelmű”. Az összevont hasonlat nem, noha a jobb értés érdekében beleér the tővé gondolható az olyan, mint. A második sor egyenlítené ki az első sor „adósságát”. Meg is teszi, a fél tucatnál kevesebb szó azonban bizonytalanságban hagy: a könnyek az érzelmi tényezőt állítanák az elő' térbe, a megtört sugár ennél visszafogottabb helyzetre látszik utalni, és mindez a Naphoz fűzve fentebb stílben szólaltatja meg a feltehetőleg önmagát kérdező és önmagának válaszolni szándékozó kétségeit afelől, egyáltalában adható'C pontos meghatározás a dicsőség minéműségének jobb értése érdekében. A későbbi elő' fordulás: „Bárkié is a dicsőség” nem feltétlenül ennek a gondolatnak (egyenes) folytatása, inkább a dicsőség megragadhatóvá'kézzelfoghatóvá lett'tett leírása. E (remekmű) kétsoros (ne restelljük kimondani) a maga egyszerűségével, rímtC' len jambusaival úgy kínálja a leglényegit, hogy képiségével kinyitja a lehetőséget a többfelől értelmezhetőség előtt. A válságperiódusnak minősített ciklusidő az efféle töprenkedő sorokkal gazdag, innen nyilván lehet következtetni az „átmenc' tiségMe, a romantikus versformálás lehetőségeinek próbájára, egy a költőszerep újjáformálásának kísérletére, nem utolsósorban egy kötetlenebb'gondolatibb líra határainak kijelölésére, mely határokon belül a Naphoz fűződő képzetek is a maguk sokszerűségében formálódnak. A „népies” zsáner alakzatait kitapogató, kezdő költő az „elvárás”'oknak megfelelően nem bonyolítja az egyszerűt, hanem igyekszik színvonalasan az egyszerűség poézisével jeleskedni: 53
