Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Fried István: „Csatázok verseimmel…”

Járnak, kelnek sokan zöld mezőben, Vagyon a nap vígan lemenőben, Rózsákat fest utolsó sugára Dombtetőre, lombok oldalára.

Még ahol összetettebb érzelmi világról kíván számot adni, ott sem lép nagyon távolra a megszokott, természetessé vált, a lentebb stílt sem feltétlenül mellőző modortól. 1845'ből két versrészlet. Én és a Nap, Változás:

Megtestesülése te érzelmeimnek, Magas, fényes, hő napsugár (...) Ki mondja meg: én melegülök-e tőle?

Vagy szívemből melegszik ő?

A hazaszeretet napom volt, Mely melegítené lelkemet;

S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arcomra vet.

Az Én Naphoz fűződő közvetlen viszonya átlelkesül, akár tagadó, akár önmagára vonatkoztató helyzetet vázol föl. 1846'ból önmaga meghatározását végzi karácso^ nyi versében:

Nem nap vagyok én, föld és hold körében, Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bujdosom.

(Részben a vándormotívummal érintkezik, részint elér jóval később Jókai változó Petőfi'képének egyikéhez, ezúttal A kőszívű ember fiaiban lobban föl névtelenül, de jól felismerhetően az üstökös^Petőfi képe.)

Ennél szerényebb azonosulást - együtt láttatást fogalmaz meg a Falun:

Király vagyok most minden alkonyon, A nap pirosló fényt lövel reám, A nap pirosló búcsúsugára Bíborra festi egyszerű ruhám.

(Mely sorok korántsem az önfeledt boldogságot sugározzák, a kesernyés elégtétel a sors viszontagságáért legalább oly mértékben hangzik föl, a királyi helyzet nem kevés iróniával teszi lehetővé az azonosulást egy nem kívánt pozicionáltsággal.)

54