Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 3. szám - Fried István: „Csatázok verseimmel…”
anapaes tusokat), és mindezt akként szerkeszti meg, hogy a költészetével megák' pozott dinamika (és dialektika) szabadon érvényesülhessen. Az idézett két sor végén a forradalom magában áll, vesszővel elválasztva őrzi külön létét, sugallja, hogy megszólítottként fogadjuk el, miért lehet a vers záróakkordja... Ide kapcsolható az az évfordulós értekezés, amely az tudományos fék táró munkának volt hivatva alaphangját megadni. Sőtér István címbe foglalt khiazmusa (A költészet forradalmától a forradalom költészetéig)14 a kötelezővé tett, elvárt világszemlélet jegyében építi meg a hierarchiát, az utóbbi tényezőt mintegy magasabb rendűnek tüntetve föl, ahová Petőfi Sándor eljutott. A dolgozatnak vitathatatlan érdeme, hogy nem hanyagolja el a világirodalmi előzményeket, a regionális irodalmi párhuzamokat. Két megállapítását idézem: „Az újítás magára találást jelent - a költői forradalom: a nemzeti költészet végső kialakítását jelenti.” „...a költészet forradalmát a forradalom költészetének szolgálatába állítja.” Az elsőhöz az a megjegyzésem, hogy még a világirodalmi kánonban a legmaga' sabbra helyezett költők (Dante, Shakespeare, Goethe) munkássága sem a „végső kialakítással méltatható; aligha igazolható, hogy, mert kronológiailag követik egymást, Vörösmarty és Petőfi között efféle „vonal” volna húzható, s amennyiben egy pontosabban megfogható „nemzeti költészet” 'fogalommal lenne dolgunk, akkor (például) Berzsenyi vagy Csokonai „hozzájárulása” legalább ily mértékben volna értékelhető. Petőfi „nem haladta meg” a romantikát, sem Vörösmartyét, sem másokét, hanem költészetével a romantikus líra/epika és részben dráma olyan lehetőségeit célozta meg, amelyek nem érvénytelenítették az elődök munkáit, hanem saját ajánlataival új területek meghódítását kísérelték meg. A második esetben a mit? És hogyan? választódik el egymástól, a hogyan lesz előzmény, a mit a beteljesülés. A magam részéről ebben kételkedésemet igyekeztem megfogalmaz' ni, és teszem ezt a továbbiakban is. Ugyanebben a folyóirat'Számban jelent meg egy kevesebbet hivatkozott írás, a „fő” tanulmányokhoz képest szerényebben húzódik meg, jóllehet fontos problémát feszeget, mely műfaji, nyelvi, hagyomány' választási nézőpontból mutatkozik kezdeményező jellegűnek: Wacha Imre dolgO' zata „Petőfi jelképrendszeréről”,15 nevesítve a kard, bilincs, (csata)sík, végítélet, (szél)vihar, lant „stb.”, előfordulásairól, szövegkörnyezetéről, utóbb részletezve: gálya, hajó, csónak, sajka... Persze egy viszonylag rövidebb terjedelmű írás néni' igen vállalhatja a „szimbólumelméleti” megalapozást, a szimbólum elválasztását az allegóriától. Pusztán néhány, Wachától „szimbólumaként láttatott jelenség példá' kon történő átvilágítására, a jelentésváltások/módosulások logikájára derülhet fény. Ekképpen a gálya stb. típusú „jelképek” nem kaphatják meg a még oly kézen' ▼ 14 A 3. sz. jegyzetben i. m. 15 Wacha Imre, Petőfi jelképrendszeréről. Irodalomtörténeti Közlemények, 77, 1973, 1, 72-84. 46
