Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Juhász Tibor: Fáradásos törés (szociográfia-részlet)

szedtem! Megjelentek akkor aztán a szomszédok, hogy adjak el nekik. Mondtam, hogy nem. És mivel nekik is kellett, legközelebb velem tartottak. Csatárláncba álltunk, úgy

mentünk felfele a parton öten-hatan. Sőt, néha az egész utca jött, mert kedvet csináltam a gombászáshoz. Mondogatták nekem, hogy vigyem be a piacra, amit szedek, és adjam el legalább egy kis részét, de annyiban hagytam a dolgot, nem mentem utána, nem érdekelt.

Fáért is jártunk Lyukóba, kiskocsival hordtuk haza. így találtuk meg ezt a házat is. Akkor már bontani akarták a Szabadság utcában a tanácsi lakásokat, előbb-utóbb mennünk kellett onnan. Egyszerűen csak kitették az embereket, nem segítettek nekik abban, hogy helyet találjanak maguknak. Láttuk akkor, ki van téve a kapura, hogy eladó. Megérdeklődtük, aztán megvettük, részletfizetéssel. Nem ilyen volt az udvar, akkor még képes voltam odafigyelni rá. Nem így néztek ki a szomszéd telkek se. Gondozott volt mindegyik, szőlővel beültetve, gyümölcsfákkal. Csak már nem törődnek velük úgy a gazdáik. Azért látszik ilyen nagynak a mi udvarunk is, mert van mellettünk három porta, amelyek el vannak hanyagolva, és a gaz benőtte a telekhatárokat. A tulajdonosokról sem lehet tudni semmit, csak az egyikről, aki egy fiatal gyerek. Megörökölhette a földet. Érdeklődtem nála pár éve, amikor láttam, hogy itt van, mennyiért adná el nekem. Húzta a száját, hogy hát ezt az elvadult telket ki venné már meg. Mondtam, hogy én. Ha nagyon akarom, mondta, ötvenezerért odaadja. Szóltam a lányomnak másnap, hívja fel, mert megadta a gyerek a számát, hogy gondolkodjak a dolgon. Hívjuk, hívjuk, nem veszi fel a telefont azóta se. Ki lehetne irtani a gazt, meg lehetne csinálni rendesen, csak hát nem a mienk, nem érdemes. Mikor idejöttünk, ez a ház még csak egy szoba volt, abba költöztünk, azt fejlesztettük fel ilyenné. Hozzáépítettünk, a kis tetőteret is mi húztuk rá öt vagy hat évvel ezelőtt. Kéne még terjeszkedni, mert tizenhatan élünk négy szobában, ötven négyzetméteren, de hát nem lehet, pénz nélkül egyszerűen nem lehet meglenni, és lassan már pénzzel se, olyan drága minden.

Hét gyerek maradt a fiamék után, Józsi után öt, Dávid után kettő. Dia itt él a két gyerekkel, plusz itt élek én az asszonnyal, és a lányom, Mari is itt van, aki Dia anyja. Hogy tudnánk mi elmenni Kanadába? Itt vannak aztán Mari többi gyerekei is, Fédra, Mariann és Csilla. És még nekik is vannak gyerekeik. Fédra már többször elköltözött innen albérletbe, vitte a gyerekeit és a férjét, Ferit, de a pinceomlás után visszajött, mert tudta, hogy szükség van a segítségére. Azóta ő sem tudott elmenni ebből a nyomorból, amelybe a fiamék halála taszított bennünket. Ahhoz képest, hogy Lyukó mennyire kint van, ötven- vagy hatvanezer egy albérlet, sőt hetvenezret is elkérnek egyesek. Mert tudják, hogy aki rászorul, úgyis kifizeti. Én nem tudok pénzt keresni, de ők sem, mert jelenleg senkinek sincs állandó munkája. Feri rendesen dolgozik, az igaz, de feketén, és nem mindig fizetik ki. Ráadásul neki sem kell mindennap mennie. A lányok járnak vért adni, vérplazmát, abból is jön valamennyi, de nem mindig, mert alacsony vérnyomással például 35