Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 3. szám - Juhász Tibor: Fáradásos törés (szociográfia-részlet)

nem fogadnak. Mariannának meg néha alacsony, és ez mindig ott derül ki, amikor megvizsgálják. Többször hazaküldték már, ami nehéz helyzetbe hoz minket, mert a buszjegyre valót is alig kaparjuk össze. Ilyenkor olyan, mintha dobálnánk ki a pénzt az ablakon. így szedünk össze havonta százhúsz-százötvenezer forintot.

Én emlékszem azokra az időkre, amikor száz forint nagyon sokat ért! Emlékszem a kohászatra. Megsérülhettem volna ott is könnyen, ha nem figyelünk oda, mert súlyosan balesetveszélyes volt a munka. Azért azt mégsem mondhatom, hogy nem hülyéskedtünk. Egyszer bevizeztük a próbakanalat, mert be kellett mindig vizezni az előírás szerint. Utána mészbe belemártani, utána megint a víz, és megint a mész, aztán pedig kiborítani belőle a vizet. De mi benne hagytuk, így a kanál nem száradt ki. Ezért amikor benyúlt vele valaki a folyékony acélba, hatalmasat durrant. Kibasztunk egymással úgy is, hogy a nyers vasat a másikra spricceltük, de csak egy kicsit, mert égett tőle a munkaruha, mint a fáklya. Egyszer kiborult a konverter, és nyolcvan tonna acél ömlött ki. A forró, folyékony fém szétterjedt, beborított mindent, az egész padlót, a gépeket, a szekrények és a székek lábait, sőt megégett tőle súlyosan vagy három ember! Vártuk, hogy kihűljön, amikor pedig megszilárdult, szóltunk a hegesztőknek és a lángvágóknak. Azok vagdalták fel kisebb darabokra az acélt, hogy felszedhessük, hogy újra beolvaszthassuk. Beszéltek erről a tévében és az újságokban, nagy dolog volt, komoly baleset. Ami Józsiékkal történt, azt is bemondták.

Kemény volt a világ régen is, de jobban éreztem magamat. Igaz, sok mindent akkor sem lehetett elérni. Nyaralni például nem mentünk. Nekem nem is hiányzott, mert figuránsként én bejártam a fél országot. Heteket, hónapokat töltöttünk szállodákban. Csavargómunka volt, azért is hagytam ott. Meg az asszony is szerette volna, ha átmegyek az ő munkahelyére, hogy együtt járhassunk dolgozni. Egy hónap múlva már a kohászat alkalmazásában álltam. Arra is emlékszem, hogy milyen zűrös volt a felvétel. Szokatlannak gondoltam, mert a Tervező Vállalathoz nem kellett semmi. Itt meg a tüdőszűrést, a szemvizsgálatot, mindent bekértek. Sőt, taníttattak is bennünket. Én például elvégeztem egy acélgyártói tanfolyamot. Ezért tudtak aztán feltenni az acélművekhez, addig csak helyezgettek ide-oda a részlegek között. A tanfolyam után a pénz miatt jobb volt, az igaz, de idősebb emberekkel dolgoztam együtt, akik csicskáztattak. Ha a lapát nem állt jól a szekrény mellett, azt mondták, tegyem a csaphoz. Amikor odatettem, visszavitették velem. Ide szaladj, oda szaladj, ezt hozd el, azt vidd fel. Utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet.

Ha nem sérülök le, tovább is léphettem volna a Városgazdától. Egészségesen több munkáltatót is felkereshettem volna. A nyugdíjhoz nincsenek meg az éveim, a rokkantságit pedig nem adták meg, mert nem jártam végig a vizsgálatokat. Megigényeltem az előnyugdíjat, persze, de eddig azt sem sikerült elnyerni. A rokkantságival talán még lehetne mit kezdeni, de ennyi idő elteltével minek menjek