Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Sinkovicz László: Semmi. Nimic (Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg)
jából egyetlen katartikus pillanat is Pécsett, Az utolsó vonat monodráma előadása közben. Ezenkívül azok a narratív alakzatok, amelyek mások számára fundamentálisak lehetnek, nemzetiség, család, vallás, (irodalmi) elbeszélések, szövegek, a holokauszt - nem tudnak nagy elbeszéléssé válni számára. Mintha a regény első oldalán szereplő mondat, „Négyéves koráig elfelejt mindent”, már előre kijelölné azt a hiányt, amely a következő 588 lapon végigkíséri majd a főszereplőt. Ennek ellenére a Sokszor... továbbra sem olvasható pusztán identitásregény' ként, hiszen a fentiek ugyanúgy nem értelmezhetők a történelmi és más dimenziói nélkül, például Tilda helyzetének egyediségében ott húzódik egy közös tapasztalat, a romániai magyar zsidóság története és történetisége. A regény szervezőelvét ezek az egymásra rétegződő dimenziók és a hiány különböző alakváltozatai jelentik, pontosabban a különböző hiátusok azok, amelyek összekötik azokat. Mindez leginkább Titi Constantinescu mondataiban sűrűsödik össze: „Az a szerencsénk nekünk itt, hogy van egy hullánk. Van test. Ha van test, van halál. Ha nincs test, nincs halál sem. Se test, se halál. Semmi. Ha a semmi van, akkor. Titi maga elé néz, ismétli. Ha a semmi van, akkor nincs semmi. A fekete semmi van. Semmi. Nimie. Nimic. Hosszú szünetet tart. Ez a semmi megfojt. Nem kapsz levegőt. Csak a semmi. Az üresség.” [335.] A szövegrészlet egyaránt szól a rendező - egyébként meglehetősen heideggeri - Antigonéértelmezéséről, az Antigonét játszó Tildáról, illetve mindezektől nem függetlenül, bár inkább csak implicite a holokausztról, a halál és gyászmunka értelmezéséről, illetve arról, ahogy a holokauszt megkövetelte ezek újraértelmezését (és ráadásul a kisebbség-többség nyelvi rétegzettségét is megjeleníti).5 Es mint látszódik, a középpontban ez esetben is a semmi, illetve a hiány áll. A hiányok ugyanakkor nemcsak szimbolikusan, de narratívan is a szöveg szervezőelvei. Ahogy ugyancsak Titi a Oidipusz király kapcsán megjegyzi: „Amiről te beszélsz, az a sok borzalom, kívül van a színpadon. Már megölte az apját, már elvette az anyját feleségül, az már megszülte neki a gyermekeket, a testvéreit, négyet. Minden megtörtént, és már nem érdekes. De ami a szemed előtt zajlik, az érdekes. Odipusz vak volt, nem tudott semmit önmagáról, de a darab során látóvá válik, és felismeri, hogy mi történt vele élete során. Vagyis megismeri önmagát.” [560.] Titi értelmezése pedig mintha a Sokszor...-ra is érvényes lenne. A regény szimbolikus vagy fontosnak tűnő eseményei szintén a „színpadon kívül” történnek meg. Erzsi és Eeri haláláról, a mellrákról, a visszavonulásról minden esetben csak utólag, más dialógusokból derül fény, ezek jellemzően egy-egy fejezet között történnek meg, a szövegben már csak a következményeik vannak jelen. ▼ 5 Az Antigoné próbái a regényben rendkívül érzékletesen - és az anyaországi, egynyelvű olvasó számára bizonyosan elidegenítőén - viszik színre a kisebbségi nyelvhasználat próbáit. A román és közvetlenül ezt követően magyarra fordított mondatok mintha az olvasót is folyamatos, bár jól működő fordítói munkára kényszerítenék. I06
