Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 2. szám - Sinkovicz László: Semmi. Nimic (Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg)
Mintha a regény azt sugallná, hogy ugyan a szimbolikus eseményeknek teremtő ereje van az általános értelemben vett szüzsé megteremtése szempontjából, ezeket azonban csak hatásukban, más eseményeken keresztül ismerhetjük meg. Ezért lehet kiemelt fontosságú az is, hogy Az utolsó vonat előadása közben történik meg Tilda önértelmezésének katartikus pillanata, hiszen itt épp a tanú' ságtétel válik kulcsfogalommá. „Ezt a formát, hogy a férjéhez beszél, mindenképpen akarom, mondja Tilda. Valaki, aki nincs ott, de reméli, hogy életben van. Gyula bólint, és a káposztás részt tartsd meg. A verseket is megtartjuk, mondja Tilda. Okvetlen, feleli Gyula, olyan képtelenség, hogy valaki verseket mond a lágerben. Fejből tudta Eminescut. Valaki a lágerben, egy lépéssel közelebb a halálhoz, mint az élethez, verset mond, miközben majdnem őt is kitizedelik. Verset mond, és ezzel bekerül egy másik világba, ahol van értelme a versnek. Nem a halálra ítélt fogoly, hanem egy életre ítélt, érző ember, akinek vannak emlékei, benne vannak a versek, arcok, múlt. Es a munka is nagyon fontos. Talán az a legnagyobb jelenet. Hogy abból a dermedtségből, hogy is mondja, muzulmánállapotból megmenti magát. De miért mondja muzulmánnak? Az vallás. Máshol is olvastam már ezt, mondja Tilda. A muzulmán már olyan, aki eljutott abba, hogy nem érez semmit, nem érez és nem érzékel. Már haldoklik. En így értettem.” [450-491.] A tanúsíthatatlan, az abszolút hiány ugyan megismerhetetlen, mégis van olyan médium - az irodalom -, amely, ha nem is erről, de a hatásain keresztül megismerhetővé teszi, mintha ezek lennének Perszeusz pajzsai, amelyek tükröt tartanak a borzalom felé. Végső soron pedig az énmegértés alakzataivá is válnak, hiszen Tilda továbbra is valamilyen szerepbe van „zárva”, amelynek ráadásul az egyik legfőbb dramaturgiai utasítása, hogy „Te nem vagy ő”, mégiscsak megtörténik valamilyen önértelmezés, így mintha már nem is egy, de több tükör lenne jelen, amelyek mindegyikében látszódik az összes többi is: Tilda színre viszi Az utolsó vonat személyes kollektivitását, amely végül önmaga megismeréséhez vezet. Talán e felől érthető igazán a kötet hátsó borítóján idézett mondat is: „Aki ismeri önmagát, a saját sorsát, az megmenti a világot.” [576.] Es a Tompa-regény is, ha a világot nem is, de legalább Rubin Mihály világát mindenképp megmenti, és a kettő végső soron ugyanaz. Sokszor nem halnak meg. (Jelenkor, 2023) 107
