Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Buday Bálint: A Szerző feltámadása (Beszédpozíciók és értelmezési stratégiák Tandori Dezső önkommentárjaiban)
93 fogalmazódik meg, amennyiben az olvasás során képtelen kizárni azt a tényt, hogy a költő és az értelmező egyazon személy, már amennyiben ez az azonosítás egyáltalán lehetséges. Az önértelmezésekkel – különösen a versek intencióinak rekonstruálásának esetében – az egyik fő probléma éppen az, hogy a szerző már egy olyan szerzőlétre reflektál, amellyel nem tud egybeesni az utólagos kommentárszerzői léte, tehát nemcsak a szükségszerűen fikcionalizálódó intencionalizáltság adódik problémaként, hanem a szerző és az értelmező ugyanazon személyként való meghatározhatósága is a maga ambiguitásában mutatkozik meg. Hasonló a helyzet az önértelmező líraelméleti esszékkel15 való összevetés esetében is: noha a két szövegtípus között természetesen bőven találhatunk átfedéseket, amennyiben egy líraelméleti esszé éppúgy tárgyalhatja a szerző saját verseit, ahogy a legtöbb esetben az önkommentárok is bőven tartalmaznak metapoétikus állításokat, azonban míg előbbi esetben a versértelmezések inkább csak illusztratív funkciót töltenek be egy líraelméleti tétel alátámasztására (vagyis járulékos elemei csupán a szövegnek), addig az önkommentárok esetében, ha tartalmaznak is általános megállapításokat az adott szerző költészetfelfogására nézvést, azt szükségszerűen mindig az adott vers életműben való elhelyezhetőségének érdekében, egyfajta kitekintésként tudják csak pozicionálni, hiszen a cél elvileg a konkrét vers interpretálása lenne. A két szövegtípus közötti fundamentális különbség ebben az esetben is a befogadás felől válik tehát leginkább nyilvánvalóvá: míg egy (alapvetően deduktív módszerekkel dolgozó) líraelméleti esszé a költői önmeghatározás abszolút legitim eszközeként tűnik fel az olvasó számára, amennyiben az sokkal inkább a teremtés folyamatának megértéséhez járul hozzá, mintsem a versek „megfejtését” kínálná fel az olvasónak, az önkommentárok – mivel tárgyuk nem általában a költészet, hanem egy-egy konkrét vers – már jóval agresszívabban fenyegetik egy „külső” értelmező interpretációs szabadságát, nem csoda hát, ha egyesek szerint az olvasó jobban is teszi, „ha nem hisz a szerzőnek és nem hisz a szerzőben, hisz ahogy Roland Barthes írja: »Amíg hiszünk a Szerzőben, mindig úgy fogjuk fel, mint saját könyvének múltját.«16”.17 Nem elvetve annak a lehetőségét, hogy az itt vizsgált önkommentárok intenciói között is számolhatunk olyan tényezőkkel, melyek inkább a szerző pszichiáterére tartoznak, mégiscsak pikáns körülmény, ha egy olyan alkotó nyúl ehhez a hagyományosan meglehetősen kétes legitimitással bíró műfajhoz, akinél a költészet mibenlétéről és funkciójáról való gondolkodás jelentik a fundamentumot. Ez pedig mindenképp feljogosít minket arra, hogy (ha a konkrét elemzéseket nem is) ▼ 15 Tandori Dezső, A dal változásai, Budapest, Anonymus, 1994. 16 Roland BARTHES: A szerző halála. = Uő, A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1998, 52. 17 Bedecs, i. m., 135.
