Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 11. szám - Buday Bálint: A Szerző feltámadása (Beszédpozíciók és értelmezési stratégiák Tandori Dezső önkommentárjaiban)
91 zióját aktuális beszédpozíciója és a tárgyalt szövegek között megteremtse, például azáltal, hogy intencióiról vagy a művek keletkezési körülményeiről nem beszél. Innen nézve – függetlenül attól, hogy mit gondolunk az adott szövegek interpretációs tevékenységeinek minőségéről – a gesztus önmagában okot adhat az olvasó gyanakvására, amennyiben arra, hogy egy költő saját műveihez fűzött értelmező kommentárjait nyilvánosságra bocsájtsa, alapvetően három oka lehet. Az első – alighanem a legvalószínűtlenebb, de talán mégsem kizárható – lehetőség szerint a szerző „rossznak” gondolja saját versét, amennyiben a gesztus maga azt feltételezi, hogy a vers a magyarázat nélkül nem állna meg a saját lábán. A második – legkevésbé elegáns – indíték, hogy a szerző az egyébként kristálytiszta „jelentésű” verset „nem értő” olvasójával elégedetlen, ezért kénytelen a vers megírása mellett még az adekvát interpretálásához is segítő kezet nyújtani a befogadónak. A harmadik lehetőség, hogy a szerző valójában nem hisz a művészet immanenciájában, amennyiben az interpretációkat a versek referenciális vonatkozásaival is kiegészíti, ez ugyanis egy olyan művészetfelfogást feltételez, mely szerint pl. a keletkezési körülmények ismerete hozzájárulhat a vers „teljesebb” megértéséhez.9 A szerző tehát nemigen jöhet ki jól a helyzetből, hiszen a gesztus maga vagy naivitásról árulkodik, vagy a szerző arroganciájának bizonyítékaként tűnik fel, amennyiben vagy nem számol azzal, vagy szándékosan nem vesz tudomást arról, hogy a verse „palackba zárt üzenet”, és mint ilyen, interpretációja „nem az ő szándékaihoz igazodik majd, hanem interakciók összetett játékszabályához, mely utóbbi magában foglalja az olvasókat is, nyelvi kompetenciájuk társadalmi tárával együtt.”10 A közbeiktatott címzett – a szerző bizalmasa, leggyakrabban egy nő: feleség, szerető, múzsa – funkciója, hogy védelmet szolgáltat a szerzőnek a fent említett tabukból eredő támadásokkal szemben: egyrészt a kitárulkozás ebben az esetben nem egészen kéretlenül történik, így az illetlenség vádjának némileg elejét veszi, másrészt mivel a közbeiktatott címzett által az olvasót lényegében egy illetéktelen leskelődő pozíciójába kényszeríti, azt a jogot is elveszi tőle, hogy irrelevánsnak minősítse a kommentárok tartalmát – hiszen nem neki szólnak. Összehasonlításképp: az első nyilvános, tehát explicit módon a nagyközönségnek ▼ 9 A hazai szakirodalomban ez a kérdés Szabó Lőrinc Vers és valósága kapcsán merült fel legélesebben, de ahogy Kulcsár-Szabó Zoltán a Vers és valóság és Goethe Dichtung und Wahrheit c. önértelmezéseinek összevetése révén rámutat, Szabó Lőrincnél a verskommentárok keretében történő önéletrajz felrajzolásának nincs olyan erős fedezete, mint Goethe esetében a történelmi kor, így az ellentmondás nem oldódik fel. (Vö.: Kulcsár-Szabó Zoltán, Testamentalitás és önéletrajziság a Vers és valóságban = Uő, Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 281–282.) Menyhért Anna ugyancsak felhívja a figyelmet a gesztusban rejlő paradoxonra, amennyiben egy olyan szemléletet tulajdonít a Vers és valóságnak, mely szerint „a saját nyelv utóhatása a beszélő által módosítható”. Ez ugyanis implicit módon éppen a kommentárok ún. feleslegességére mutat rá, „hiszen ha a beszélő befolyásolhatná szövegeinek további sorsát, nem lenne szükség a kommentárokra, a versek magukért beszélnének.” = Menyhért Anna, Az élet(et) írja, írja... Az élet(történet) olvasása Szabó Lőrinc Vers és valóságában, Irodalomtörténet 2001/1-2, 125. 10 Umberto Eco, Szöveg és szerző között, Helikon, 2001/4, 519.
