Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 11. szám - Radics Jakab: A rágó, amit szeretsz, újra divatba jön (Németh Ábel csendéleteiről)

86

de a könyv szerint – összhangban az író munkásságával – nem nyerhetünk, ráadásul látnunk kell a vereségünket. Valis-trilógiájában a szereplők a popkultúra zaján, filmeken, zenéken és televíziós reklámokon keresztül jutnak isteni üzenethez – az egyik alkalommal David Bowie például a hierofánia, a szentség megnyilvánulásának közvetítője.

Az eredeti angol szövegben szereplő „kipple” megfelelője a szuvat. Ez egy a hatvanas években forgalmazott science fiction fanzine volt. A kipple használatával Dick saját szavainak jelentőségét is semlegesíti. Németh Ábel számára meghatározó élmény az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című kultikus novella filmadaptációja, és maga az érzés is, ahogy gyermekként a kezében tartja a film VHS-kazettáját. A Blade Runner (1982) a könyvvel közel azonos történetet visz vászonra, melyben az író trópusai szavak nélkül is tökéletesen beágyazódnak a kiberpunk környezetbe. A társadalom megoldatlan identitásválságát fokozza, hogy replikánsnak nevezett, az emberre kísértetiesen hasonlító androidok térnek vissza a Földre, akik konfrontálják alkotójukat, és több életet követelnek. Az evidens kérdés az, ki számít embernek ebben a romlásnak indult, dehumanizált közegben.

A szuvat filmvászonra kerülve a társadalmi entrópiát fejezi ki. Zaj, ami ott növekszik, ahol csend van, ahol megszűnünk emberi mivoltunkban létezni. Érdemes kitérni William S. Burroughs beatgenerációs íróra, akinek szerteágazó hagyatéka több ponton is érintkezik a festővel. A Blade Runner címét rendezője Burroughs és Alan E. Nourse el nem készült forgatókönyvéből vette át. Ez a Blade Runner (1979) egy kevésbé futurisztikus világot ábrázolt volna, ahol csak a gazdag, sterilizált polgárok kapnak orvosi kezelést. Burroughs modern kapitalizmus iránti ellenszenvét és drogos lázálmai lenyomatát találjuk a szövegben.

Véletlen szülte párhuzamokat is felfedezek a festményeket szemlélve. Németh Ábel az első csendéletei készítésekor nem ismerte David Hockney munkásságát, és csak később olvasta ki képein a kortárs angol festővel közös vonásokat. Ugyanígy Tarr Béla filmjei is sokáig távoliak voltak számára, pedig kézenfekvő párbeszédet érzek a filmrendező korai munkái és a festmények szocreál fájdalma között. Egyetlen panelház egy-egy lakását is ábrázolhatnák a Családi tűzfészek (1979), a Panelkapcsolat (1982) és a Szabadgyalog (1982) kilátástalanságából, vagy az Őszi almanach (1984) kísérletező, neonos szürrealizmusából, ahol Tarr teljesen alárendeli a környezetet a szereplők romlásának, valótlan térkonstrukciókba helyezve a nézőt is.

Németh Ábel két embertípusra osztja a fiktív panelház lakóit. A kisnyugdíjasra, aki fóliába tekeri a távirányítót, hogy ne menjen morzsa a gombok közé, és a kiégett bölcsészre, aki sosem fogja elhagyni az egyetemet. Az egyik nem tudja elengedni, a másik nem feltétlenül érti azt az esőerdő-tapétás, szappanoperasztárokkal és kitömött fácánokkal benépesített teret, amelyben él. Mindkét szűkölködő életvitel ugyanazzal a minőséggel viszonyul a tárgyakhoz, a megbá-