Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Varga Emőke: A mozgásban lévő olvasó (Urbanik Tímea: Prózazsilipek. Intratextualitás Mészöly Miklós prózájában)
110 lódott.” Utószövegnek pedig „nem a szövegváltozatok tekinthetők, hanem „az újabb állapotok”, „a szöveg beépülése egy újabb műbe”. „Egy Mészöly által esszékötetben szerepeltetett naplójegyzetből, egy rövid prózai írásból és egy kisregényből áll az utószövegek sora” (45–46.). A második nagy témaegységben (143–174.), melynek középpontjában a Hamisregény áll, a szerző Thomka Beáta kifejezésével élve, értelmezése tárgyára olyan „alternatív regényformaként” tekint, mely korábbi szövegelemek sorrendjének felcserélésével, határaik módosításával, átkötő szövegek beiktatásával hoz létre új epikai struktúrát. A szövegelőzményeitől (variánsaitól), azaz a Volt egyszer egy Közép-Európa és Az én Pannóniámban című prózaművektől eltérően (mint erre fentebb már utaltunk), a szövegmű immár nem a lokalitás, hanem a nagyepika tengelye mentén strukturálódik – Mészöly szavaival szólva, „a lényeget nyomozó metszetek egyik utolsó állomásaként” (144.). Az értelmezési folyamat e „végeredményének” artikulálásához egy, a fejezet elején tett megállapítás jelenti a kiindulópontot, mely szerint „a Hamisregény egyrészt tekinthető a mészölyi műfajkeresési és -alkotási kísérletek újabb állomásának, másrészt, szorosabban a címnél maradva, a jelzőként is értelmezhető hamis egy olyan műfaji megnevezésre vonatkozik, melynek épp fikciós jellege a hangsúlyos, akár keletkezéstörténetét, akár a belőle képzett melléknevet tekintjük” (146.). Hogy pontosabban a „hamisság” miképpen értendő, erre Urbanik szemiotikai, regényelméleti és alkotáslélektani választ is kínál, lerántva a leplet az összetett szó tautologikusságáról és rámutatva a szerzői funkció módosulásának – az alkotói önreflexivitás és az írói etika vonatkozásában értett – jelentőségére. Amellett ugyanis, hogy tudomásul vesszük a mészölyi önismétlés szándékosságát, az értelmezés (mint ezt jól megválasztott, önreflexív szövegrészletek citátumai is bizonyítják) nem tekinthet el annak tárgyalásától, hogy a saját mű alkotójából annak olvasójává váló, majd az olvasottakat (akár jelöletlenül is) újra felhasználó „többdimenziós szerzőnek” szükségszerűen szembesülnie kell a „tisztességes tisztességtelenség” (146.) etikai kérdésével. E gondolatmenetet ezután – egyúttal mintegy ellenpontozva a hamisság kérdését – az „ugyanaz másképp”, azaz „a regény másképp értett formája” (147.) témájának kifejtése viszi tovább, mégpedig elsősorban annak a meglátásnak a bizonyítása révén, hogy a másképp értésnek az ismétlések és a kombinatorika miatt létrejövő „nyitottsága” „egészen új struktúra felrajzolását eredményezheti”. Az új struktúra létrejöttében olyan elemek megképződésének, illetve működésének van szerepe, mint a mise en abyme, a retrospektív tükör, a többszörös (például mesei formulákból álló) keret. Összességében a nemzetközi és a hazai irodalomelméleti kutatások szemlélet- és terminológiarendszerének kreatív és pontos adaptálását valósítja meg a Hamisregény-fejezet, csakúgy, mint a Mészöly-próza térképzetéről értekező harmadik tartalmi egység (175–214.). Ez utóbbi a kognitív kutatások eredményeit
