Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Két végtelen között az ember (Patkós András akadémikussal Staar Gyula beszélget)
57 gondolatkísérlete a kvantumelmélet központi paradoxonja. Ma már a kvantuminformatika egyik kiindulási pontja. Engem a fizika ismerete segített többletélményhez szépirodalmi műveket olvasva. Ezeket az élményeimet elmondtam nektek, ti pedig bátorítottatok, hogy írjam is meg a Természet Világába. Így született meg az említett cikksorozatom. Úgy hittem, lezártam, de utána jött... – Hamvas Béla könyve. – Igen. Kalandozó olvasóként rátaláltam Hamvas nagyszabású regényére, a Karneválra, s abban fizikus szemmel egy másokat talán meglepő felfedezést tettem. Váratlanul ért, hiszen Hamvas Bélát addig inkább egyfajta misztikus, keleti vallásokhoz kapcsolódó gondolatvilágáról ismerhettem meg. Ezt a regényét is filozófiai alapállásból írta meg, a magyar történelemnek a XIX. század második felétől 1950-ig átívelő izgalmas szakaszait ábrázolva, szerintem ironikusan és kritikusan. Van a könyvben egy viszonylag rövid rész az első világháborúban részt vevő főhősről, Bormester Mihályról. Hamvas az ő életútját „kettéhasítja”, és a főhős egyszerre van jelen az olasz és az orosz fronton. Hamvas leírja a két párhuzamos, egymástól függetlenül haladó életutat, amelynek a vége az önmagával való találkozás, az egységesülés. Ekkor egy új történet jön létre. Mindez olyan, mint a hullámoknak az összetalálkozása, amit interferenciának nevezünk, amikor két hullám összeadódva létrehoz egy egészen másképpen kinéző újat. Hamvasnál is létrejön egy új történet ennek a két pályának az interferenciájából. Ez a történet egy az egyben megfeleltethető a kvantumelmélet Feynman-féle pályaösszeadásos megfogalmazásának. Egy elektronnak két résen való alternatív áthaladását követően kialakuló, úgynevezett kétréses interferenciaképpel teljes analógiában Hamvas a kétsorsos emberinterferencia jelenségét írta le. Erről talán fogalma sem lehetett. – Ha már Hamvas Béláról ejtettünk szót, az 1934-ben megjelent Természettudományos mitológia című esszéjében ő így vélekedik: „A természettudományos mítosz kezdi elveszteni szellemi hatását, elhomályosul, misztikussá lesz. Mi a misztikus? Elmosódott kontúr, bizonytalan határ. És ugyanakkor erősödik az új, aminek még nincs neve. A lényeg, melynek a megnyilatkozása a mítosz, sohasem szűnik meg hatni. Az egzakt fizikai törvényekben való bizalom megingott: Eddington, Heisenberg, Planck fejezeteket írtak arról, hogy amit „törvény”-nek hívnak, nincsen kizárólagos érvénye. A fizika, vagyis főképp a mechanika volt minden természettudomány legszilárdabb alapja. Ha a mechanika meginog, inog az egész tudomány. Jeans csodálkozva állapítja meg, hogy a modern tudós a legkényesebb kérdésekben kénytelen volt belátni az annyira megvetett filozófusok és metafizikusok igazát: a világ megértése sokkal nehezebb, mint ahogy a tudomány gondolta. De az ember nem adja fel azt, hogy a világot meg akarja érteni. És az ember belép
