Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)

2024 / 10. szám - Villányi László: Sajgó káprázat (Parancs János emlékének)

31

csak azért, mert izgatóak, vagy szépen hangzanak. / Az irgalmatlan igazság hitvallója sose légy. / Többnyire kiátkozás, önkény és öldöklés / jár a nyomában... / Akik a mások életére törnek, így vagy úgy, / azokhoz ne legyen közöd. Inkább légy áldozat”; „belátó lettem, megértő; megöregedtem. / Ami lehull, ami veszendő, az az enyém, / a páraként elillanó, sajgó káprázat”.

A rendszerváltozás idején sem lett bizakodó, amikor meglátta Csurka István fényképét egy újság borítóján, felsóhajtott, „Istenem, mi lett ebből az emberből”. Néhány idézet a kilencvenes évek elejéről: „Aki irgalmat nem ismer, aki a másikat / egyenrangúnak nem fogadja el, az soha, / egy percre se kapjon többé hatalmat”; „jó volna valódi vigaszra lelni / csillapítani az egymásra acsargók / esztelen dühét ami megmérgezi / a normális emberi kapcsolatokat / alig lehet itt már valakivel eszmét / véleményt cserélni mert eltorzultak / elvadultak ismét a játékszabályok / farsangolnak az ügyes lesipuskások / és a józan észnek most nincsen becsülete”; a hatalmon lévők „úgy pöffeszkednek és ágálnak, / mintha a rendelkezésükre álló, / röpke időszak örökké tartana”. Ma is érvényes, megszívlelendő igazságok. Az utóbbi harmincnégy év alatt újra és újra kimondhatta volna azt, amit az Amitől mindannyian félhetünk című versében leírt: ismét megtörténhet „a szellem megalázása”.

Ritkán ugyan, de időnként feltűnik verseiben az öröm is: „...gyönyörű ez a fájó élet!”; a fecskék láttán: „ujjongva velük szárnyalt a szívem”. Aztán bekövetkezett, amitől rettegett, először az érszűkület jelei, egyre rövidebb távokat bírt gyalogolni. Rengeteget dohányzott, vagyis ezt a kínt a cigaretta okozta, amit letett ugyan, de rettenetes szenvedések árán. Rágógumival, üres szipkát rágva igyekezett leszokni, szörnyű elvonási tünetekkel: „jobb volna, ha nem élnék, / jobb volna, ha nem is / születtem volna meg”; „emlékezetkiesés vagy öntudatvesztés, / már-már a nyers téboly maga”. Mindez már későn történt, a tüdőrák kifejlődött. Műtét után, az 59 évesen című versében írja: „s amíg erőm engedi / törekszem balgamód a jóra / a puszta egyszerűségre / s örülök ismét annak / hogy még itt vagyok / hogy élek”. Unokája születésének még örülhetett, de már szomorúan: „mit mondhatnék egy / életbe épp most érkező / vértől és lucsoktól csapzott / sikoltozó újszülöttnek / ha szerencsésen partot ér itt / ahonnan én már lassan búcsúzom?”. A horoszkóppal való foglalatosság sem javíthatta kedélyét, a csillagállások által felkínált lehetőségek közül nyilván mindig a legrosszabbat gondolta érvényesnek.

1981-ben így dedikálta Profán szertartás című válogatott kötetét: „Villányi Lacinak baráti szeretettel ezeket a komor konzervatív kór- és korleleteket”. Pár év múlva szigorúsága segített, a mai napig hálás vagyok neki azért, mert a második könyvem megjelenése után, gyorsan megírt verseimre és kötettervemre csak ingatta fejét, szembesített a valósággal. Akkor nem esett jól, de kellett ez a megrázkódtatás, hogy radikálisan megújuljak, s az általa szerkesztett Alázat című könyvemmel más szintre lépjek, amit Tandori Dezső Életünkben megjelent méltatása igazolt vissza. Amikor elmondtam neki, van elképzelésem arról, miként lehetne