Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Villányi László: Sajgó káprázat (Parancs János emlékének)
32 gyökeresen megújítani a Műhelyt, s kérdeztem, pályázzak-e a főszerkesztői munkára, biztatott. Aztán az egyik legfontosabb szerzőnk lett, segítette a szürrealista szám megszületését, és számos fiatal költőt ajánlott a figyelmembe. Már tizenöt évvel éltem túl, tizenöt éve nem mutathatom meg neki új verseimet, tizenöt éve nem beszélgethetünk az élet dolgairól. Tudom, nem lenne elragadtatva ettől a világtól. Hiányzik, ahogy verseiben a szavak első jelentése szólt, ahogyan a köznapokban kertelés nélkül kimondta az igazságot. Végezetül álljon itt a számomra legkedvesebb verse: Az idő vonulása Mint a bársonyos, érdes keserűség, mint az ecet, a tej és a méz különös keveréke, mint a forró, fogvacogtató, delejes alkohol, mint a föllobbanó és vakító, sziporkázó magnézium, mint a füstölgő kénszalag, a bódító tömjén, aceton, gyöngyvirág, ózon, rózsa, mint a szaggató fájdalom, a ki-nem-érdemelt öröm fékezhetetlen kék áradása, mint a harag fojtogató füstje, amit gyors megbánás követ, de csak alaktalanul kavarog a torz hétköznapok zűrzavarában, mint a csodálatos, tavaszi bizalom, az a gyámoltalan és gyanútlan zöld kitárulkozás, az az önfeledt, ujjongó gyermeki hit, ami azonnal megrendit, még most is, annyi év után, a hiábavaló vergődések ellenére, szinte az egyik pillanatról a másikra s újra megkísért az esztelen remény, mint a sorvasztó láz, a csontig ható hideglelés,
