Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 1. szám - Bereti Gábor: Meditálás helyett (Kormányos Ákos: Légzéstechnikák)
105 nem képes elengedni a felesleges anyagot. / Mellkasi pórusaimon át szöknek / belőlem a nedvek. Az izzadtság, a vér, a hártyák és a szervek vizei.” A vers alanya nemcsak átéli, de egy pillanatra képes kívülről is szemlélni helyzetét: „Egy őrült önkívületével karollak át” (...) „Nedvek csöpögnek a testedre pórusaimból, / bőröd átereszti molekuláimat. / Ugyanúgy engedlek magamba én is. / Túlcsordulsz önmagadon, bőrömhöz / érnek nedveid”. A szöveg erejét a másik gravitációs terében a széthullásukkal is az Egységes Egészet szolgáló részek bravúros láttatása adja. Az egyensúlyozásnak ezt az elénk vetített belső kohézióját, a retorikai és a történésfolyamatoknak ezt az egymásnak feszülő, ám a szituáltság lényegét elénk vetíteni képes képzetét Kormányos Ákos a megtalált, attraktív nyelv alkalmazásával képes érzékeltetni. S épp ezért válik láthatóvá, hogy a szövegrészletek a szerzői fókuszáltsággal szemben a nyelv öntörvényű erejével képesek emancipálni a textúrát. A Mellkasomban a tér így válik a szerelmi együttlét egyedi, szenzuális ábrázolásává. Mi több, műfaji határain is túlmutatva azzá a szinaptikus térré, ahol a két test az ingerületet nemcsak átveszi egymástól, de ahol szemünk láttára játszódik le a nyelvi szemiózis szimultán mutatványa. A szerelem bolygójának napos oldalán többnyire a szépség, a remény, az öröm, a boldogság konnotációit találjuk, ám ezek közül a Légzéstechnikák sorai közé szerzőnk keveset szőtt. Ő inkább az égitest sötét oldalán barangolt. Ám a gyöngédség szépségének a fénye azért ide is beszüremlik. „Nem elég, [...] hogy mondod”, olvassuk, „vállaimmal, / alkarommal, tenyeremmel, ujjperceimmel, / nyakammal, arcommal, ajkammal kell / megbizonyosodnom róla, / hogy jól vagy. Hogy nincs semmi baj” – Nem elég látnom (19). Máshol a boldogság körül is a félelem ólálkodik: „Görcsösen próbálok / lábujjaidból, könyököd redőiből sorokat szőni. / Szeplőidből csillagrendszert. / Fuldokolva levegő után kapkodva, / mert ki tudja, két hét múlva is leszel-e még” – Görcsösen (20). A sötétség súlyos drapériái közé itt-ott beszüremlik a humor földön járó groteszk sugallata: „Online konferencián / felteszem kérdésem, / mellettem horkolsz” – Konferencia (23). „Hiába fújom le a legyeket sprével, / ügyet sem vetnek rá”. „Hihetetlen, hogy a te kezedben működik [] Vagy inkább a szépségedtől bódult el hívatlan vendégünk”? – Bódulat (22). Talán a túl sötétre festett környezet hatására érezzük úgy, hogy a szerelem föl-fölragyogó fénye nemcsak világít, hanem éget is. „Ha kellő lassúsággal veszek levegőt, / [] hogy már nem jut elég oxigénhez az agyam, / egy ponton kifordulok a testemből, átfordulok beléd. / Ilyenkor / [] muszáj megőriznem a nyugalmamat. / Végtelen számú deszkából felállított máglyarakás, ami benned ég. / [] puszta kézzel kiveszek egyegy izzó fahasábot, / és magammal viszem” – Ha kellően lassan veszek levegőt (27). Mindezek után felmerül a kérdés, hogy a poézisben az egylényegűvé válás ilyen erős, már-már kényszerű hangoltságát, a szerelem ilyen túlfűtött, sötét tónusú ábrázolását vajon mi indokolhatja. A motivációs háló persze a művekben szereplő fikciós én személyes körülményeire, biográfiai adottságaira, kulturális környe-
