Forrás, 2024 (56. évfolyam, 1-12. szám)
2024 / 10. szám - Villányi László: Sajgó káprázat (Parancs János emlékének)
30 s így nyújtom át.” Panni pedig négylevelű lóherét nyújtott át. Mosolyra késztető emlék, ahogyan különféle helyszíneken, különösebb keresgélés nélkül lehajol, és rálel a négylevelűre. Jellemző volt Kati empátiájára, altruizmusára, hogy amikor magányosan élt Kormos István és Ágh István, meghívta őket szentestére. Jánost egész életében végigkísérte Párizs: „Ha a szemem lehunyom, Párizsban vagyok újra, a Zeyer teraszán.” A Zeyerben, 1981-ben, én is megihattam egy pohár bort, Nagy Pál meghívására, aki egyike volt azoknak, akikkel kigondolta a Magyar Műhelyt. Barátai közül Kemsei István nem csupán fekete költőnek nevezte, kegyetlen iróniával egy dervishez hasonlította, aki véresre korbácsolja a hátát. A sötét látásmód már korai verseire jellemző: „Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál”; „A lét bizsergő, tépő fájdalom”. Harmincnyolc évesen úgy érezte, „derékig már a földben” van. Ötvenéves kora körül: „Ha észrevétlenül eltűnhetnék / közületek, talán az volna a jó, / ne lássa senki szégyenletes bukásom, / csak én tudjam, hogy a remény hiábavaló”. Korán elgondolta az öregséget: „ha már alkalmatlan leszek a jóra, / a józan önismeretre vagy a cselekvésre, / a váratlan és hirtelen halál kegyelmét / add meg nekem, Uram. / Ne kelljen betegen, fáradt testtel / nyűglődnöm, vonszolódnom évekig.” Ötvennégy évesen: „régóta nem lenni szeretnék, Uram”; Az Utolsó kívánság című versében: „A fal felé fordulva, / éjjel és gyorsan, / egyedül szeretnék meghalni, / hogy az elkerülhetetlen szégyent / senki se lássa.” Költészetének visszavisszatérő szavai: szégyen, magány, cella-magány, köd, iszap, homály, sivatag, bűz, barbár; jelzői: nyirkos, mocskos, iszapos, ólomszürke, sivár, delejes. Nehezen viselte, ha nem írt verset, addig-addig firkált az üres lapra, míg el nem indultak a verssorok. A párizsi elhagyatottságban: „egy kétségbeesett pillanatomban / kitaláltam a magam mentségére, / az elvesztett túlvilági vigasz pótlására / a költészetet”. Ami izgatta: „a szavak titokzatos rendje / lélegző, eleven tenyészet, / ahonnan óvatos, / tapintatos segédlettel / tüzes nyíl röppen fel az égre”. Úgy vélte, „csak a türelmes várakozás, / nem a tudás és nem az érzés, / csak az éber figyelem segíthet, / a józanság és az alázat, / a tovaröppenő élményt megragadni, / a lényeg csonthéjú burkát megrepeszteni”. Keserű humora a „Gyagya bácsi” verseiben érhető tetten, és sajátos, hogy a játékosság csak élete végén, betegségével küzdve jelent meg, a Játék a szavakkal (1), (2) című verseiben, és a Kukorelly Endre modorát imitáló, Most csak úgy címűben. Az irodalmat illetően sem voltak illúziói: „nincs hová eljutni e pályán, / ahová meg lehet, oda szabad az út, / csak végig kell menni rajta, / egyedül és külső támasz nélkül, / és a rang, a pozíció nem segít, / nyolc-tíz évente másokat repít / csalóka mennybe a divat, / rosszabb esetben a politika”. Ars poeticája: „a költészet játék / önfeledt lubickolás / vagy véresen komoly párbaj / illetve egyszerre az is ez is / s még inkább a teljesség / igéző káprázata”. Görcsössége ritkán oldódott, leginkább Deák Laci humora segített, egyedül ő szólította Janónak. Egyszer, egy Radnóti Biennálén láttam elegánsan táncolni. Szigorú magatartás jellemezte: „ne higgy a szavaknak, a dörgő szónoklatoknak /
