Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 9. szám - Baráth Tibor: „én hiszek a vers hatalmában” (Győri László: Aki ha voltam – Egybegyűjtött versek)

utcát is kiemelhetném, ahol méltatlanul, averzív szemüvegen át mutatja be az itt lakókat, az átlagos utcaképet: „most, hogy kilóg az emberek valaga, / cigá' nyok (romák!), csövesek élnek itt / [...] / Isznak, hánynak undortól undorig. // Román cigányok mindkét oldalon”. Ne érje vád a kritikust, hogy ő a túlfűtött politikai korrektség szellemében ostorozza a költőt. Győri Lászlóra jellemző a kemény hang, készségesen veri el a port A régi házban a „panelprolikon”, az Ügynökök vonulásában a besúgókon, Az én Istenemben a képmutatókon és meg' alkuvó költőkön („Az én hazám ma kicsit játszik, / kicsit keresztényt, kicsit nácit”)... Igaz az is, hogy a kötet megjelenésekor, 2012 környékén felerősödött irodalmunkban a politikai és közéleti kérdések jelenléte, de mint annyiaknál, nála sem válik a leggyümölcsözőbb vonássá. Kevésbé tartozik az irodalom területére, főleg, ha a kirekesztő hangvétel belejátszik. Néhány vers erejéig Ümpromtu, A mozgólépcső) egy vérbeli költő szólal meg, nagyon szép emlékdalt ír az édesanya felidézésével, és érzékelteti e „régies” kérdés (az elmúlás prob'

lémájának) létjogosultságát, úgy tekinti, mint ami alapjaiban tartozik hozzá az élethez. Az idő múlásának kérdése a szövegek másik szintjén is felbukkan - leginkább annak érzésében, hogy avítt lett, már mellőzött, kicsit kiszorul az irodalom színteréről. „Haza? Szabadság? Átlépünk felettük. / Más idő van. Más szavak. Más világ” érzékeli maga is (Látogatás), mégis szívesen alkalmaz' za a madarat a szabadság jelképeként, ír hagyományos, fennkölt hangú ódát. Ha egy kifejezéssel írnám körül, számomra miért nem működnek a szövegek, azt jegyezném le: kortévesztőek.

„A súlyos kert karéjában / egy viharlámpa éled, / olyan lapos lánggal, / akár a falevél” - ezzel a strófával kezdődik a Fordított pohár című kötet, melynek versei elsősorban az öregség tapasztalatai köré szerveződnek. Bár látszólag gazdag témamerítéssel dolgozik a költő, mégis egy közös pontból ered a legtöbb szöveg: legyen szó az anya emlékére íródott szép versről, akár a gyermekkor nosztalgikus megidézéséről, vagy a pályatársak, egykori barátok haláláról, mind az idő vékonyodó szálait próbálják feldolgozni. Emlékeinek tanulsága végül mindig az, hogy a felidézettek már nem élnek, ő még igen, bár az elmúlás egyre fenyegetőbben, valóságosabban borítja árnyékba a min' dennapjait és gondolatait. A felidézésnek van egy másik hozadéka, lassan felépül a lírai én identitása, ki is ő valójában: „személyes történelmem egy kis része volt, / csak kifaggatni, hogy mit látott bennem, / ki voltam akkor, milyen szereplője voltam az idő tájt / a saját életemnek?” (Kirojtozott végek). Ez a személyes történelem a versek, és részben az életmű valódi témája. Ebbe a kötetbe is kerültek olyan versek, melyek esztétikai értéke kérdéses - és nem csak azért, mert nem illeszkednek az elmúlástapasztalat és a személyes történelem korpuszaiba. Nem egy költeményben a természet apró szereplőire esik a fókusz, hangyákat és darazsakat, hernyókat énekel meg, ám allegorikus ÍOÍ