Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 9. szám - Baráth Tibor: „én hiszek a vers hatalmában” (Győri László: Aki ha voltam – Egybegyűjtött versek)

hető így is: a nagy betűvel szedett Ember elhagyatottságát) hasonló bravúrral járja körül. A módszere rendhagyó, ugyanis az elégikus hangvétel és nézőpont helyébe egy olyan szemléletet léptet, amely az embert eleve magányosnak tételezi. Eleinte úgy tűnik, csak a lírai én van a világon - aztán az utolsó sorokból kibukik, mennyire nehéz is olykor, ha valaki elszigetelődik: „csöndre vágytam, zajban úszom, / fulladok, fojt a régi vágy”, írja a Derűben. A lírai én csend iránti erős vonzalma abból táplálkozik, hogy amint a külvilág zajai betörnek a belső világba, nem tartható fenn az egyedüllét, pontosabban: hirtelen elhagyatottságnak tűnik. A lichthofban már át is érzi ezt: „senki se dugja ki fejét a lichthofba / magába nézni, a meredély fölé”. A 2007-es korpuszt A légy című költemény szintén gazdagítja, ugyanis egy szonett erejéig az identitás egy mélyebb jellegzetességét a légy-ember metamorfózisán kérésziül hozza felszínre, és ez a biopoétikai kis kitérő üde színfoltja a kötetnek. Ez a kis frissítés el is kél, mert A szó árnyéka nem egyenletes, mint az előző verseskönyvben, itt is akad bőven példa olyan művekre, amelyek könnyen felejthetők - a sokat használt metaforák, vagy a ragrímek, vagy az adekvát jelentés miatt, esetleg mert már ismert érzéseket versel meg újra (például a Rendetlen ligetben Budapestet a pusztulóban lévő Népligettel azonosítja, a Rettenetben pedig egy házasság végnapjait mutatja be ismét). Kevéssé tudtam mit kezdeni A nyersanyag sóvárgása problémájával (azaz: mikor lesz kész a paradicsomos káposzta), a Fregoli alatt párhuzamával (mi a hasonló az időben és a teregetésben), A működés gyönyörével (miért fontos, hogy ki mosogat el?). A kötet zárása bevezetőt ad a következő évek fő problémáihoz, a múló idő egyre nagyobb mértékben telepedik rá a versek világára.

A tisztaság akarása című kötet nem emelkedik az életmű általános színvonala fölé, hiába a legterjedelmesebb kötetek egyike. Idomulva a korábban is követett verseszményhez, Győri főképpen a kora modernség eszköztárához és beszédhangjához nyúl vissza, nem véletlen, hogy már a nyitóvers is Ady „minden Egész eltörött” élményét invokálja, amikor az összegzési igény kudarcát így jellemzi: „csak töredék van életút helyett” (A szándék). Vitán felül áll, hogy ebben a korpuszban egy olyan alkotó szólal meg, akinek nem jelent problémát a szonettforma, sem a bonyolult rímképletekkel való építkezés (bár összecsengései nem a legszebbek), sem a komoly versszerkesztői munka. Fegyelmezett és átgondolt minden szövege, a technikai megoldásokban is megmutatkozik gyakorlottsága; de valamiért mégsem működnek a szövegek, akkor sem, ha kedvenc témáiról, a faluról, az öregedésről és a régi emlékekről ír. Következik ez talán abból, hogy jó néhány elidegenítő momentummal találkozhatunk. A Fruska című vers hetvenéves lírai énje számára nincs fontosabb egy kiskamasz serkenő mellénél, merthogy „látni most se lustább”, de szívesen ír ironikusan a melegszerelemről, ír verset a nyitott hűtő csodájáról, de A Népszínház ÍOO