Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 9. szám - Egy csikk búcsúszavai (Zelei Miklós hagyatékáról, posztumusz könyve kapcsán – Filep Tamás Gusztáv, Gazsó L. Ferenc és Pethő Sándor beszélgetése)
fel nem dolgozott gyász. A lelkiismeret helyett a lelkiismeret-furdalásra épít, alapja a megszégyenítés: úgy emlékeztet, hogy az valakinek a szégyene legyen. Ami semmi jóra nem visz. A haragtartás bűn. Hogy »békévé okkc az emlékezés«, az nem a tett súlyától függ, hanem attól, hogy komplexusosan emlékeznek-e rá. A komplexusokban szerintem a végtelen az érzelmek felezési ideje. Nem múlik az idő.” FTG: Én az előbb idő takarékos ságból nem említettem a kommenteket; tény, hogy ez nagyon érdekes kísérlet, és remélem, egy fölkészült műelemző ennek a végére fog járni: azok a kommentek nagyon gyakran magyartalanok, stilisztikailag, helyesírásilag nagyon rosszul megformált, nemegyszer igen buta szövegek, más „kommentelők” által továbbgörgetett, még nagyobb hülyeséggé váló, eleve rossz gondolatok; Miklós azt a szerencsétlenséget tükrözteti velük, amit előbb a sajtószabadság, aztán az internetforradalom a nemzetre és a nemzedékünkre rászabadított. Ugyanakkor el vannak helyezve bennük az ő legfontosabb felismerései. A szelekció nehéz olvasói feladat; én többnyire tudom, mit tartott a sajátjának, mit gondolt halálosan komolyan, hiszen nagyon sokat beszéltem vele ezekről, még mielőtt bekerültek volna a kommentekbe. Úgy rémlik - de ez csak benyomás, konkrét példát most nem tudok idézni a több évtizedes párbeszédünkből -, hogy volt, ami előttem született meg, előttem mondta ki először. Egyébként határozottan élt benne az összetettebb, „absztraktabb” irodalmi szöveg igénye. Egyszer szóba került köztünk egyik írónk jó, csak éppen sima vagy „szimpla”, lineáris, talán „lírai elbeszélő” jellegűnek nevezhető elbeszélése. Nekem tetszett, ő azt mondta: ez nagyon egyszerű, túl egyszerű próza. Nos, kíváncsi vagyok, hogyan tudja kibontani az olvasó ebből a kommenttömegből az ő valódi üzenetét. Egy kicsit rejtvény szerűvé tette ezzel ezt a könyvet, talán azt akarta bizonyítani, bármilyen sok bölcsesség hangozhat is el közös dolgainkban, ezek belesüllyednek a tenger ostobaságba. PS: Két dologhoz kapcsolódnék abból, amit mondtatok; az egyik az abszurd látásmód, a másik pedig a valóság iránti alázat. Egy további szemponttal egészíteném ki ezeket. Azt hiszem, a jól-rosszul írogató értelmiségiből úgy születik meg a jelentős író, hogy valamelyik életkora rögzül benne. Ez a látásmód lesz az írói optikája, ez az attitűd strukturálja az üzenetét. Miklósban egy fiatal, tizenéves gyerek kíváncsisága fixálódott. Elképesztően kíváncsi volt mindenre, ahogy Feri mondta is, mindent lejegyzetelt. Papírfecnije és kattogtatható, ipartörténeti értékű golyóstolla nélkül az utcára sem igen lépett ki. Több írói témája volt. Az egyik a gyerekként megélt Rákosi-kor, a másik az élete jelentős hányadát meghatározó kádári időszak, és nem utolsósorban az annak reflexeit továbbörökítő posztkommunista korszak. Ez utóbbi tekintetben szinte páratlan az életműve; kevés olyan író van, aki nála többet tudott a politikai rendszer változása ellenére is velünk élő, bőrünkbe égett és körmünk alá feketedett szocializmus megnyomorító társadalmi, lélektani hatásairól. Pátosz nélkül, analitikusan és halálosan komolyan vett humorral viszonyult az őt körülvevő mindenkori 54
