Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 9. szám - Egy csikk búcsúszavai (Zelei Miklós hagyatékáról, posztumusz könyve kapcsán – Filep Tamás Gusztáv, Gazsó L. Ferenc és Pethő Sándor beszélgetése)
kor mindenben készségesen segített. Ez különösképpen irántam volt nagy bizalom az ő részéről, mivel én akkor még sem személyesen, sem színpadról nem ismertem őt. Meghatározott napirend szerint dolgoztunk, naponta 8-9, olykor több órán át, aztán külön-külön átnéztük a szöveget, és hoztuk másnapra a javaslatainkat, így a hosszú előkészítő szakasz után a szöveg első változatával viszonylag gyom san el is készültünk. Közben történt egy apró közjáték, amikor Miklós mondta, hogy megint megy le Békéscsabára, nem mennék-e vele, hogy megismerjem Tündét. Azt mondtam, nem. Úgy éreztem, hogy a készülő történetnek megvan a maga öntörvényű világa, a személyes kapcsolat ezt csak összekuszálná, úgyhogy kerüljön előbb pont a megírt történet végére, utána jöhet a valóság. Mindketten elfogadták. így történt, hogy nekem a kézirat leadása és az olvasópróba között kezdődött a barátságom Tücsivel és a párjával. 2015 tavaszán megvolt a bemutató, színházi szempontból szép siker volt, hosszú-hosszú álló taps a végén. Emberileg ritka, katartikus élmény. Tücsit ismerték és szerették a városban, a betegségéről viszont semmit sem tudtak, ezért a nézők személyes élményként élték meg a színpadon zajló önboncolást. Aztán a bemutató után néhány héttel Tünde egy felújító próbán rosszul lett, hosszú ideig kómában volt, onnan még visszahozták az orvosok, de színpadra már soha többé nem léphetett. Négy évvel később, 2019 szeptemberében Miklóssal együtt mentünk a temetésére. Visszafelé leültünk egy kávéra Szentendrén a szokott helyünkön, ironizáltunk a gyász sajátos képmutatásán, mert hol is helyénvalóbb az irónia, mint egy gyönyörű, meleg őszi napon, a halál kézzelfogható jelenlétében? Nem tudom, hogy Miklós tudott-e már akkor a betegségéről. Nekem fogalmam sem volt róla. Két év és majdnem napra három hét közös időnk volt hátra. Úgy sejtem, még ő sem tudta. De valószínűleg akkor is ironizáltunk volna, ha történetesen mindketten tudjuk. Elképesztő érzéke volt a fekete humorhoz. Röviden ez a történet. FTG: Mindjárt elmondom, miben látom én ennek a „fekete humornak”, legalábbis az utolsó évtizedben megnyilatkozó formájának az eredetét, de előtte még két mondatban azt is, mert máshol nem lesz rá módom, hacsak memoárt nem írok, hogy mi Miklóssal könyveket is szerkesztettünk, így a Pro Minoritate sorozat tíz kötetét, más szerzők, többek között halottak könyveit, és két-háromezer oldalt is összeolvastunk. Volt, hogy hónapokig mindennap ott ültünk a dolgozószobájában, olvastunk, javítottunk, jegyzeteltünk, ő főzött valamit ebédre, rendszerint a tojás különböző változatait ettük... Ezt annak igazolására említem, hogy Miklósban, bár ez sokakat meglephet, volt egyfajta roppant, bár fortyogó alázat is a mások szövegeivel való bánásmódban. Amit talán a legfontosabbnak tartott ezekből a könyvekből, a státustörvényt kiötlő és kiharcoló Lőrincz Csaba életművének az összegyűjtése. Vaskos kötet lett belőle, a szerteágazó tematikájú írásokhoz illő főcímet Miklós találta meg: A Mérték. (Az alcím: Egybegyüjtött írások tőle és róla.) 2010-ben jelent meg, két évvel Csaba halála után. 51
