Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 9. szám - Egy csikk búcsúszavai (Zelei Miklós hagyatékáról, posztumusz könyve kapcsán – Filep Tamás Gusztáv, Gazsó L. Ferenc és Pethő Sándor beszélgetése)
Ö azt a fajta nemzetpolitikát tartotta helyesnek utólag is, amelyet Csaba képviselt, s ami nem azonos a ma hivatalos nemzetpolitikával, úgyhogy szívügye is volt ez a könyv. Megjelenése idején nem sejthettük, hogy ezen a területen lesz egy sajátos fordulat. Ezzel is összefügghet az ő fekete humora. Én 1993-ban ismertem meg jobban, nem tudom, azelőtt mennyire volt éles az iróniája, voltak-e cinikus megjegyzései (gondolom, igen), de hát az ő és mások könyveinek szerkesztése közben elég markánsan kiütközött a véleménye, amely aztán részben az enyém is lett: ez a társadalom nagyon rossz mentális állapotban van. Rosszabb állapotban, mint a diktatúra idején. Ezen nyilván azt értette, hogy 1989 után nem azok az érzületek uralták el a politikai, illetve a közéletet, amelyek a diktatúra elleni fellépésre késztettek minket. Nagyon fontosnak tartotta annak a tudatosítását, hogyan él máig ennek a diktatúrának a szellemi-erkölcsi öröksége akár a diktatúra lebontóiban is. Ezt ő írásaiban sem titkolta, száz példát idézhetnénk erre a könyveiből. Most egy dokumentálatlan esetét említeném ennek: az egyik könyvhöz tanulmányt kellett íratnunk egy neves büntetőjogásszal. A tanulmány elkészült, kitűnő lett, kifizettettük a kiadóval. Csak aztán rájöttünk, hogy a szöveg nagy arányban szó szerint azonos a szerző egy másik, már megjelent tanulmányával. Akkor Miklós fölcsattant: „Ez lesz a konzervatív-keresztény-nemzeti középosztály?!” S hadd térjek vissza egy megjegyzés erejéig A kettézárt falura, amelynek első kiadásait én szerkesztettem. (A könyv különben németül is megjelent, ukránul még szép, hogy nem. A német kiadás adatai: Das halbgeschlossene Dorf Übersetzung: Schäfer Tibor. Titelblatt foto: Heltai Csaba. Gabriele Schäfer Verlag, 2009. Ezt azért említem, mert a könyv, amikor utoljára néztem, nem szerepelt az OSZK katalógusában.) Az utalás egyszerre érinti Miklós „igazságértelmezését” és munkamódszertanát. Sándor utalt a mű különböző rétegeire; a törzsanyag szelmenciek vallomása; riportok, pontosabban interjúk, amelyekből az író kérdéseinek kiiktatásával szerkesztődött élettörténet. Az egyik, körülbelül egyíves, különben pazar szöveg a maga történelmi utalásaival gyanút keltett bennem. Míg javítottuk, véglegesítettük, vagy három megjegyzést tettem ezekre a történelmi vonatkozásokra, körülbelül ekként: „Ez nem lehetett így, ezért meg ezért”, „ez a valóságban biztosan nem így történt”, „gyanús nekem ez az állítás”. Egy szociográfiában szereplő vallomások állításait elvben éppúgy nem kell készpénznek venni, mint ahogy a történettudomány sem azért használja föl az egodokumentumokat, hogy tényeket, hanem emberi viszonyokat, motivációkat emeljen ki belőlük. A hitelesség kérdése Miklós számára fontos volt, a könyv szerkezete viszont nem tette lehetővé, hogy például jegyzetben elhatárolódjon egy-egy interjúalanyától. így a harmadik vagy a negyedik megjegyzésem, és ha jól emlékszem, saját rövid és fojtott káromkodása után egyszer csak kijelölte az egész kerek, 20 flekkes interjút, és lenyomta a delete gombot: az egész interjút megsemmisítette. 52
