Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 9. szám - Klajkó Dániel: Az áldozat mintázatai (Harag Anita A Lánchíd északi oldala című novellája és Halász Rita Mély levegő című regénye)

pedig az elfojtás folyamatát is produkálja: „A tükörhöz megyek, leveszem a kendőt a nyakamról. Nem történt semmi, bolond vagy. Halványpiros folt. Mit fotózzak ezen, nevetséges, már alig látszik. Nem is piros, inkább barna. Megvastagodott a bőr, ahol belemélyedt a körme.” (12) A tettlegesség stigmáját egy ideig lebegtetésben tartja a szöveg, arról csak a magában is kételkedő Vera homályos és bizonytalan narrációjából szerezhetünk részleges információt. A seb, Péter tettleges bántalmazásának fokozatos elhalványulása - narratív bizonytalansága - egyben a trauma elfojtása is: az az üres hely ad hírt magáról reforenciális illékonys ágában, amelyet az elszenvedett törés okoz Verának. A tettlegesség megtörténtének eseményét kell újra a felszínre hoznia a narrátor-hősnek a Mély levegőben. Arra az olvasati lehetőségre, hogy a regény narrativizációs folyamatát mint az elhalványult stigma újbóli láthatóvá tételét, az elfojtás felszínre kerülését öngyógyító folyamatként értelmezzük, az a kompozíciós elv is rájátszani látszik, hogy a regény a szorítás nyelvi megjelenítését a szöveg utolsó harmadára helyezi. A Mély levegő mintha a pozicionálással - Péter agressziójának betetőzéseként is szemlélhető bántalmazásjelenet utolsó harmadbeli poentírozásával - arra is utalna, hogy Vera a narratívaalkotás végére jut el a trauma feldolgozásának arra a szintjére, hogy nyelvi formába tudja önteni az abúzus pillanatát. Ezzel a gesztussal pedig a Mély levegő mintha tanúbizonyosságot igyekezne adni arról, hogy Vera megkezdte a feldolgozás komplikált procedúráját:

„Nem történt semmi. Bolond vagy, ismétli. A tükör előtt állok, a nyakamat nézem. Nincs bevérzés, kék folt. Lehetséges, hogy tényleg bolond vagyok, és nem történt semmi? Piros a nyakam. Azért piros, mert megfogta. Nemcsak megfogta, megszorította. Nem csak megszorította, fojtogatott. Fájt, féltem, hogy megöl. Ezért kiabáltam. Annyira kiabáltam, hogy a torkom is kapar. Nem vagyok bolond.” (185.)

Az elfojtás felszínre kerüléséhez, a stigma epika általi újrakontúrozásához szorosan hozzátartozik az ágens pozíció irányába tett lépcsőzetes építkezés. Vera eredeti végzettségét tekintve ugyanis képzőművész, aki animációval foglalkozik. A regényben jeleneteződő, Verához kapcsolódó művészeti törekvések ugyancsak az aktivitás-passzivitás fogalompárokkal jellemezhetők (kezdetben nincs affinitása, ereje az alkotáshoz), illetve az identifikációs folyamatok megerősítéseként is értelmezhető:

„Az asztalnál ülök, nem tudom, mit csináljak, előveszem a vázlatfüzetem, húzok néhány vonalat. Ügy érzem, az egésznek semmi értelme, rossz vonalakat húzok. Hogyan lehet rossz vonalakat húzni, kérdezné Andi. Nem áll össze. Miért

42