Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Kecskeméti reformátusok a forradalmak idején (1918–1922) (Szabadkőművesek a város- és egyházvezetésben)
106 aki elmondta, hogy a fegyvert fogó szegény, dolgozó parasztokat félrevezették, és így áldozatai a régi rendnek, a felbujtóknak, de „testvéreknek, proletároknak” tekinti őket.67 Ezek után kifejtette: „Jön a mi világunk, jönni kell a mi világunknak, harcon, halálon keresztül az igazi keresztyének világának. [...] Krisztus neve ritkán hangzik szánkból, de mi akarjuk a Krisztus világát, mert a mi munkánk nem az ige hirdetése, de megteremtése azoknak a feltételeknek, ahol nem lesz puszta szó az ige, hanem testté vál, elevenséggé az emberek szívében. [...] Intézményesen akarjuk biztosítani az ember anyagi szükségleteinek kielégítését, hogy a lélek, a Krisztus feltámadhasson.”68 Az ateista kommunista diktatúra egyik helyi vezető alakja, pró fétai hevületében arról beszélt, hogy a céljuk a krisztusi, igazságos, keresztyén világ megteremtése.69 Sándor István polgármester visszaemlékezése szerint Sinkó író asztalán állandóan ott volt a Biblia, melyből a beszédei során gyakran idézett is.70 Hatos Pál megállapításával egyetértve, ekkoriban „a vallásos köntösbe öltöztetett rajongás” nemegyszer komikussá vált, az ő kecskeméti példájában egy újabb városparancsnok, Berkes Ferenc71 szónokolt a vörösőrség tagjaihoz, miszerint „minden elvtársnak elvül szolgáljon: A legkisebb bürokráciának is kikerülése... a világ proletárjait megváltó Krisztus jelképében megjelent Lenin elvtárs magasztos eszméinek megvalósítása...”72 A források alapján úgy tűnik, a kecskeméti kom munisták körében elterjedt gondolat volt, hogy Jézus Krisztus keresztyénségének ▼ 67 Sinkó Ervin a visszaemlékezésében felidézte, hogy a parasztok miért foghattak vegyvert a tanácshatalommal szemben, hogyan láthatták az akkori viszonyokat: „Egy egész elmúlt világ, az egész életük, minden, ami körülöttük volt okozta, hogy ezek az emberek ellenforradalmárokká lettek. Az első direktóriumról [Buday Dezső időszaka – beszúrás R. R.] én is tudtam, hogy menyire dühítették, keserítették, megalázták ezeket az önérzetes, büszke embereket. Gyalázó szavakkal, erőszakkal gázoltak végig az ő szentségeiken, rendeletekkel fosztották meg őket attól, amit ők életük tartalmának, igazságuknak éreztek. Tudtam, hogy a városi agitátorok milyen beszédeket tartottak kint a tanyákon. Még az én parancsnokságom alatt is megtörtént, hogy összehívták az embereket, elmondták őket rabló, gaz burzsoáknak, kötéllel fenyegetőztek – a parasztok, a gazdák pedig, akik gőgös, gazdaságukra, tekintélyükre egész életükkel vigyázó emberek voltak, a fogukat csikorgatták tehetetlen dühükben, szörnyű sérelemnek, bosszúért kiáltó igazságtalanságnak éreztek minden szót. Ők úgy tudták, hitték, az ő világuk: egész falujuk úgy tartotta, hogy ők tisztességes, dolgozó emberek voltak egész életükben, akiknek becsülés és kalapemelés jár ki. Ment valaki emberi szóval, szelídséggel ezekhez az emberekhez? Ki itt a bűnös? Ki az, aki büntethet?” Sinkó: Az út , 108. Érdemes megjegyezni, hogy az agitátorok négy évtizeddel később is meglepően hasonló módon és kifejezésekkel győzködték a kényszerkollektivizálás során a parasztokat, és ők is hasonlóan látták a maguk szerepét, mint ekkoriban. 68 Romsics: Dokumentumok, 492. 69 Sinkó a visszaemlékezésében is az isteni tízparancsolatra hivatkozott, hogy miért kegyelmezett meg és hozott ilyen – a korban szokatlanul – enyhe ítéletet: „rám Isten szolgálata van bízva. Az pedig azt mondja: ne ölj! Nem törődik körülményekkel, következményekkel és éreztem, hogy helyesen csak akkor cselekszem, ha rá hallgatok. [...] Ez egy nagy benső megismerés volt. Egy ember több, mint a politikai meggyőződése, a társadalmi helyzete. Egy ember: a mindenség, mindegyik a maga nagy missziójával. Nem lehet egy olyan hatalmas és egyszeri valóságot, mint ami egy ember földi élete, a magam történetfilozófiai belátásának vagy elmélete útmutatása szerint feláldoznom.” Tehát Sinkó képes volt a vallásossága és a humanizmusa alapján enyhe ítéletet hozni, amit később felróttak neki a felettesei. Sinkó: Az út , 108–110. 70 Székelyné: Az „aranykor” , 269. 71 Berkes Ferenc (1893–1919) Kiskunfélegyházán született, lakatosszakmát tanult, majd kereskedelmi iskolát végzett. 1912-től a Szegedi Napló újságírója, majd Budapesten a Népszava munkatársa lett. Sinkó távozását követően, 1919 júniusában a Forradalmi Kormányzótanács megbízottá nevezte ki Kecskemétre, és az I. hadtest politikai biztosa volt. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, a kecskeméti börtönből a Héjjas-különítmény őt is elrabolta és Orgovány határában meggyilkolta. Péterné, Szabó, Székelyné: Kecskeméti , 39–40. 72 Idézi Hatos: 1919 paradoxona, 123.
