Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 7-8. szám - Lengyel András: Egy József Attila-portré – s alkotója
55 a mélyszerkezet is megmutatkozik a tényben, hogy „nem tudtam megtanulni a mentalitást”. És ezekben a jelzésekben a „helyzet” és a „személyes rossz közérzet” is kifejeződik. Illúzió volt-e az apropó, az elutazás terve? Alighanem az volt. A világból nem lehet kiutazni. A migráció, a helyváltoztatás stratégiája a viszonylagosság dimenziója, kicsike előnyökért folyik a küzdelem, és a lényegiségekből így nem lehet szabadulni. A helyváltoztatás, az úton levés azonban alkalmat ad néhány, e szerkezetből fölszínre kerülő jel észlelésére. Az, ami a napi rutinban észlelhetetlen, és csak „hallgatólagos percepcióként” rakódik le tudatunk alján, s tudatossá nem válva deformálja és rombolja énünket, a helyváltoztatás kontrasztjában belép az észlelhetőség szférájába. Persze, amit észlelünk, azt meg is kell értenünk, hogy „értelmes” észlelés birtokába jussunk. A Lejtőn narrátora, s egy másik összefüggésben a lehetséges olvasó is követke zésképpen fölfigyel némely dolgokra, némely elfogadhatatlan „természetességekre”: az embert próbáló, irtózatosan nehéz tengeri halászat mindennapi rutinjára, a lokalitásban is sokféle formában tenyésző kiszolgáltatottságra, az érintkezési viszonyok sivárságára, a kis közösség „szabad tereiben”, például a kocsmákban megképződő bűnre, a kisebb és nagyobb közösségek peremén, a határhelyzet réseiben fölhalmozódó mentális szenny próteuszi változatosságára, s persze a lelkekben pusztító érzületi-kognitív folyamatok könyörtelenségére. A regény csak ábrázol és megjelenít, nem magyaráz, de ad megérteni- és megmagyaráznivalót. A narrátor még az önmagából kiforduló, elembertelenedő (volt) barátját, az exhegedűs, exfestő kocsmárost sem minősíti. Csak veszi a sátorfáját, és továbbáll. De amit megmutat belőle, az önmagáért beszél. ▶ Szántó Judit (vö. 1986: 34) Erdélyivel való 1937/38-as találkozásai alapján érzékelte a festő barát válságát, feszültségeit. „Vasárnap Erdélyinél voltam”, írta naplójában, „milyen nagyon okos, tehetséges ember! Az egész világot bejárta, most itthon van, tizenhat év után gazdagon, harmincnégy éves. Féltem őt, mert ha szeretem is ezt a szép ifjúságomból megmaradt barátot, az Attilával való közös sorsáért szeretem. Sokszor, ha beszélni hallom, hiába a vagyon, fiatalság, erő, tehetség, ott lappang az öngyilkossági vágy benne.” ▶ Azt kell mondanunk, a József Attila-portré alighanem ezért sikerült. A mesterségbeli, technikai tudás hozzá Erdélyinek már rég megvolt, a technét Hollandiában tanította is. A mélyebb érzékenység, amely nem tanulható, s csak a saját sorsban
