Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Tóth László: Mozgó világ (Széljegyzetek – elszelelt esztendőkhöz – 1970-es évek)
38 Könny a mikroszkóp alatt anyasirató világanalízise formailag-szemléletileg is min denben a helyén, minőségében is helytáll tágabb viszonylatban is; csak prózát meg publicisztikát ne írt volna, szegény!; illetve meg kellene próbálkoznunk minél előbb felejtenünk tőle ezeket. Nemcsak legnagyobb legendája, hanem élettörténetének is legfajsúlyosabb fejezete a tény, hogy családjukban testvérei közül egyedül ő maradt meg élete végéig magyarnak, a többiek – nyolcukból heten – elszlovákosodtak (egyik bátyja Alexander Pockody néven elismert szlovák költő, író lett). Azt hiszem egyébként, ő is kedvelt engem, bár ha ez meg is felel a valóságnak, akkor sem volt semmilyen különösebb jele. Nem voltam kivételezett helyzetben nála, s egyaránt kedvelte őrült fiatal társaságunkat (Varga Imréét, Kulcsár Feriét), rokonszenvezve szemlélte agymenéseinket, és talán kicsit irigykedve is. Amikor a maga módján mégis kiemelt (egyszer egy kerekasztal-beszélgetésbe hívott meg egyedüli fiatalként, másszor – Szalatnai támadásával szemben – védelmébe véve írt is rólam), akkor sem kivételezésből tette, hanem – feltételezem – elismerésből. Változó széljáráskor azonban nem átallott ocsmányul letámadni sem, lásd második verseskötetemről elejtett, sűrű dogmába mártott bíráló megjegyzéseit! Bár ezt se vettem tőle túlságosan zokon, mosolyogtam rajta: ő ilyen, na és?! Apámmal jól ismerték egymást, ha jól emlékszem, még az érsekújvári gimnáziumból (két év volt köztük), nálunk is járt Izsán, s amikor apám elkísért közgazdasági főiskolai felvételimre, mely után bementünk a városba, akkor is találkoztunk vele... Néhányan inkább csak mosolyogtunk rajta, naivitásain sajnálkozva szegénytiboroztunk vagy ostobaságain dühösen őrültbábiztunk egy sort; igaz, valljuk be, keményen ártani is tudott embereknek, ha nagyon akadályozták a látásban marxizmusának meg pártimádatának szemellenzői, s szabadjára engedte dialektikájának hablatyait meg Lukács-imádatának áhítatát, mint amikor például a csehszlovák 1968 utáni konszolidált tisztogatások során – valószínűleg Lőrincz elvtárs sugallatára, akinek ekkor többünk gyanúja szerint a csicskásául is elszegődött – durván nekiment Dobos Lászlónak, Tőzsér Árpádnak, s mi több, az általam jámborságáért is kedvelt barátomba, Mészáros Karcsiba is belerúgott egyet-kettőt. Később felébredt ő is, de ekkor már nem volt neki hátra sok. Bár az én Szemle -beli szerkesztősködésem idején is volt még egy szimbolizmus-vitája Tőzsérrel, melynek során egy látszólag műfajelméleti kérdésben – itt meg egy Varga Imre-vers volt a kiváltó ok – két világ csapott össze egymással. Szóval, nagyon neki tudott bőszülni, annyi szent, ilyenkor aztán tényleg nem látott ki magából. (Emlékszem, szem- és fültanúja voltam a Szemlé ben egyszer, akkor már fent voltunk a Széplak utcában, úgy összerúgta a port valakivel egy heves vitája során, hogy amikor mindenkitől tisztelt és szeretett idős titkárnőnk jónak látta a csitítás szándékával megkérdezni tőle, hogy „Bábika, hozzak-e egy kávét?” – aki általában minden hozzá közelállót becéző formában szólított meg, még Dobost is Lacikázta, Dubát is Dubikázta –, Tibor bátyánk, aki ekkor úgy ötvenkét-ötvenhárom éves lehetett, magából kikelve ripakodott rá a már
