Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 5. szám - Pásztor Andrea: Black out; Dögkút
14 Pásztor Andrea Black out – Egyáltalán nem hasonlítasz a bátyádra – mondja nekem, miközben vizslatja az arcom. Persze ő nem tudja, hogy csak féltestvérek vagyunk, én apánkra hasonlítok, a bátyám meg az anyjára. Szégyenlős mosollyal töröm meg a csendet. – A fogaid! Na, azok tisztára ugyanolyanok – folytatja, és tenyerét libbentve, mintha csak merőkanállal szedné a vasárnapi tyúkhúslevest, betessékel a szobába. Az egyetlen szobába. Sötét van, csupán a lenémított tévé fényében látom a körvonalait. Egy boxeralsó van rajta, felül meztelen. Nagyon alacsony, néhány centivel lehet magasabb nálam. Én azt hittem, egy kábítószer-kereskedőnek nagyobb darabnak illik lennie. Húzogatja a komód fiókjait. Nem merek odanézni, de hallom, ahogy matat. – És hány év van köztetek? – kérdezi. – Tizenhat vagyok – válaszolom szemlesütve, nem tudva, hogy ez előnynek vagy hátránynak számít most itt. – Sosem mondta, hogy ilyen jó csaj a húga... – mondja mosolyogva, és a tévé fényében meglátom én is az ő fogsorát. Szemfogai csálén állnak, az első két metszőfoga közt fekete üreg képződött. – Nem vagyunk olyan jóban... – de rögtön megbánom, hogy ebbe belekezdtem. Látszólag ő sem akar belemenni, mert nem kérdez vissza, tovább matat, kivesz néhány kis alufólia-csomagot, leteszi a komód tetejére. Engem az ágyra ültet. Bekapcsolja a számítógépet, valami technozenét tesz be. Én mindeközben a csizmámat nézem, és a padlószőnyeget, nem hagytam-e nyomot rajta a sáros talpammal. Italt tölt. Talán kóla lehet, hallom a szisszenést, ahogy tekerni kezdi a palack kupakját. – Nekem lassan indulnom kell – jegyzem meg félve, és az ablak felé fordítom a fejem –, anyámék mérgesek lesznek, ha nem érek időben haza. Leül mellém, rugózik a heverő. Régi, gondolom. A szobában nagyon meleg van, legszívesebben levenném a csizmám és az esőkabátom, de nem akarok félreérthető lenni. – Nyugodtan vedd le a cipőd és a kabátod! Itt megvárhatod, amíg eláll az eső – mondja úgy, mintha hallotta volna a gondolataimat, és átnyújtja a poharat, hogy igyak. Kortyolok. Kóla. A szénsav marja a torkom, de a hideg jólesik, ezért megiszom az egészet. Visszaadom a poharat, ő leteszi, és úgy, mintha az előző mozdulatot folytatná, lesimítja vállamról a kabátot. Áthelyezem a testsúlyomat, igyekszem eltávolodni. A tenyeremet megszúrja az egyik kiálló rugó. Ő belehajol a nyakamba, szuszog. Nem ellenkezem. Nem bírok. A képek egyre zavarosabbak és homályosabbak előttem, úgy érzem, nem én irányítom a végtagjaimat, hanem azok engem. A hátamra fektet, lehúzza a csizmám és a nadrágom.
