Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Novák László Ferenc: Étkezési kultúránk sarkköve: a sertés és szalonnája
92 adóul”.11 Deresk földesurának prefektusa, Kornis Mihály a kövi kastélyban 1768. április 27-én állapodott meg a jobbágyokkal: A haszonvételekkel kapcsolatban kijelentette, hogy „Az Erdőt midőn I[ste]n makval meg áldgya, az Dereski Lakosok Sertéssi már külső Embereké elött az erdőben fogatattik makolásra, ugy mint azon által hogy eők minden öreg Sertéstül az Urasaghnak Nyoltz Polturat fognak fizetni, az Süldü penig kettő egÿ Öreg szám, az malacz penig négÿ fog egy öreg számban szamlaltatni. Melynek nagyob Bizonysagara adom ezen Contracatualis Levelemet saját subscriptiomal. Sign Kövi die 27ae A o 768. Kornis Mihály Praefectus.” 12 A „szemet” kifejezés tehát nem a sertés fajtájára vonatkozik, hanem adónem, amelyet „közönségesen” fizettek a jobbágyok földesuruknak, amiért is „szemet pénzről”, sőt az adózás tárgyát képező vetésre is vonatkozhatott. Mivel azonban a jobbágyság sertést, „öreg”, azaz nagy,13 hízott disznót volt egyes helységekben föl desuruknak beszolgáltatni, utalás történik arra, hogy a „szemet sertés” valójában nem a kondából kifogott sovány, hanem szemen, takarmányon hizlalt, vágásra érett jószág lehetett.14 Az alföldi mezővárosokban, közelebbről Nagykőrösön és Kecskeméten a sertés nem tartozott az adótételek közé. Annál is inkább, mivel a XVI–XVII. században török fennhatóság alatt álltak, a törökök nem fogyasztották a sertéshúst, jóllehet a mezőváros népessége jobbágyjogúnak számított, az úrbériség kötött, jobbágytelki viszonyai nem fejlődhettek ki itt más vidékekkel ellentétben. A földesurak elmenekültek a törökök elől, illetve kényszerűen távol maradtak a mezővárosoktól. Természetesen nem szakadt meg velük a kapcsolat, a mezővárosi kommunitás rendre fizette nekik az adót, és ajándékozásban is részesítette őket.15 A sertés – mint táplálkozás vonatkozásában nélkülözhetetlen élelmiszer – helyben való jószágtartással, valamint a magisztrátus részéről több helyről történt vásárlásokkal került a mezővárosba. A bihari hegyekből, a Körösök vidékéről rendszeresen hajtottak Nagykőrösön keresztül sertéseket az oláh kereskedők. Említést érdemel például az, hogy 1797. november 5-én „Uj Vendég fogadóba Motoz nevű Oláhnak diszna a kályhát ki tőrvén fizetett 4” forint büntetést, 1800-ban „Nadabi [falu Arad vármegyében, Kisjenő közvetlen szomszédságában] Mondruczó Juon nevű Disznó hajtó fizetett ▼ 11 Possessio Péterfala. MNLOL HTL C 3009. 92 c. 126. sz. 12 Possesio Deresk. MNL OL HTL C 3004. 87 c. 29. sz. 13 A korabeli források rendszerint az idősre, öregre vonatkoztatják a nagy, tekintélyes jelzőt (pl. öreg- vagy főbíró, öreg- vagy nagyharang, öreg- vagy nagyfazék). Lásd Novák László Ferenc: Adatok az ’öreg’ szavunk 17–18. századi jelentéstörténetéhez. Agrártörténeti Szemle LX. évf. 1–4. szám, 2019. 14 Novák László Ferenc: Gömör és Kishont népe a XVIII–XX. században. Megjelenés alatt a gömörszőllősi Tompa Mihály Társaság gondozásában. 15 Novák László Ferenc: Nagykőrös története és néprajza a XIX. század közepéig I–II. Nagykőrös Város Monográfiája I. Nagykőrös, 1994.
