Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: „Az élet legősibb princípiuma színészi” (Szentkuthy Miklós: Szent Orpheusz breviáriuma I. Széljegyzetek Casanovához)
87 élet és nem az egyes műalkotás saját belső ideje, ethosza a teljes élet annak összes eseményrezdülésével, végtelen nyitottságában nemcsak befejezhetetlen, hanem végső soron megírhatatlan is. Itt kerül a leírás önellentmondásba saját ethoszával: a gondolat ebben a formában megvalósíthatatlan, de ez az elérhetetlenség produktív erő: ebből ered a leírások gazdagsága. De ugyanebből a totalitás-ethoszból származik a leírások széttartó, szétágazó, a részleteknek egymáshoz csak lazán kapcsolódó, vagy éppen ellentmondó volta. A Casanova-könyvben a már idézett Abélárd-szövegből a Héloïse-portrét érdemes szemügyre vennünk. Ebben a kétségkívül éteri nőalakban mégis mintha a test egyes részei külön életet élnének. A gazdag leírás ellenére van valami össze nem illő, valami harmóniátlan bumfordiság az alakban, mint a mozdulatoknak nehézkesen engedő bábfigurákban. Természetes, hogy a „ki ez?” – tehát a fogalmi, rendszerező kérdésre nem tud válaszolni a szöveg ezzel a túl részletes leírással. (Vagy csak végtelenbe nyúló is-is lehetőségekkel.) Viszont az olvasó érzi, a nehéz kesség a totalitás, a mindent leltárba vevő, leíró szándékból ered. A totalitás más néven: műigény, harmónia- és klasszicitásigény és valóság kettőssége megint csak egy állandó Szentkuthy-motívum. „Ha valaki átéli egy valóság teljes valószerűségét szívében, és teljes probléma-telítettségét agyában – közel került a valósághoz, de elszakadt a műtől. Ha meg valaki harmonikus alkotásokat hagy maga után, kétségtelenül valami nagy megnyugvást és boldogságot okoz nekünk, de ezzel szemben örökre nélkü lözzük a valóság intenzitás- és probléma-akutságát.” „A szerelem témája: egy szcéna” Adott tehát két szélső pólus: nagy távlatok, rendszerezőelv, más szóval a mű, a másik oldalon az élet ezernyi vibráló bősége. Mi következik ebből? Örökös egyensúlytalanság, ide-oda oszcillálás. Kiegyenlítés nélküli örökös folytatódás. Közelebb van a zene „nyelvé”-hez, mint a linearitásra törő nyelvi műeszményhez. (Nem véletlen, hogy annyi a zenei hasonlat, kép a könyvben, Casanova zenéléséről szólva meg is jegyzi a beszélő: „...ezeknek a kommentároknak is mindenekelőtt Casanovapartitának, szonátának vagy szvitnek kellene lenniök.” De ugyanúgy a színpad, a maszk nyelvéhez is közel vagyunk itt. Színre vinni, bemutatni mindent, ami van , és ez van, csak a színrevitel által lesz az, ami . A színrevitel ideje az alakulás, formálódás ideje. Jelentése maga a megmutatkozás. Ezért szükségszerűen túloz, felnagyít. A zenében, különösen a színpadi zenében a maszk a zenei világ része. De ha a díszleteket nem igénylő hangszeres európai zenét nézzük, a zene pátosza nem túlozza el szükségszerűen az érzelmet az érzelem megmutatása kedvéért? (Nietzsche mondását kölcsönvéve, a zene révén a szenvedélyek önmagukat élvezik.) Nem szükséges ehhez vajon egy belső, láthatatlan
