Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: „Az élet legősibb princípiuma színészi” (Szentkuthy Miklós: Szent Orpheusz breviáriuma I. Széljegyzetek Casanovához)
86 gének felismerésében minden formai váz, rendszerezőelv csak másodlagos lehet. Műfajként ezért alap Szentkuthynál a pillanatnyiságot, a jelenségek jegyzékét szem előtt tartó napló, az írásmód tekintetében a végtelen aprólékos leírásokban való elveszés ‒ amit a széles távlatok, sőt akár a teoretikus meglátások ellensúlyoznak. „A világ ezernyi árnyalata” A jelenségek rögzítésére való hajlam különösen szembetűnő akkor, amikor a kommentátor a Casanova-memoár kapcsán saját íráshoz való hozzáállására is reflexiókat tesz. Ezen belül is a leíráshoz való viszonyára. A dilemma a Casanova-memoár értelmezésében saját bevallása szerint az, hogy azokban a 18. század lényegiségét kellene kiemelnie, ami konvenciókban, szalonszokásokban, társadalmi érintkezésformákban, intézményi berendezésekben ölt testet. Ezzel szembenállónak ismeri fel viszont a leírásokhoz való vonzódását. „Mi vonz hát mégis a leíráshoz? Mindenekelőtt az, hogy egy tárgyban, például a Boboli-kert tó-ováljában sokkal több újdonság, változat, elem és árnyalat van, mint bármiféle ún. értelmes gondolatban. (...) A gondolkozás pedig nüansz-igény, mikroszkópőrület; oda megy, ahol ezt az atom-telhetetlenségét legjobban kielégíti. A leírás ellentmondása épp az árnyalatok kimeríthetetlenségében érhető tetten. Hogy nincs szavunk a dolgok visszaadására. „Ami igazán tárgy: nincs neve, tel jesen megközelíthetetlen” – szól sommás megállapítása. (A „tárgy” helyett itt egyedit is mondhatnánk.) Van kiút ebből az ellentmondásból? – kérdezheti az olvasó. Annyiban igen, hogy a beszélő a leírásokat nem hagyja meg a dolgok után kullogó, a kifejezést szolgain követő, és ezért mindig késésben álló nyelvi alakzatnak. A leírást gondolattá avanzsálja, és ezzel mintha a leírásnak adekvát képződménytől, a tisztán esztétikai, relativitásba fúló képtől is megszabadulna. „Újból kell meghatároznom persze a gondolatot: gondolat az, ami az ön- és fajfenntartástól aránylag függetlennek látszó élettani izgalmat okoz, ezt az izgalmat pedig mindig vagy egy »abszolút nüansz«, vagy pedig ezernyi dolog véletlen konstellációja váltja ki, egy reláció-csoportosulás, mely ugyan ab ovo megnevezhetetlen, de szenvedélyt korbácsol az agyban.” Megint csak egy olyan Szentkuthy önmaga számára valósággal etikai imperatívuszként felállított meghatározásról van szó, amely műveiben számos helyen visszaköszön. (Elég ha csak az Arc és álarc című Goethe-portrét megrajzoló regény nek annak a részére gondolunk, amikor az ifjú Goethe Platón-mondatára való kommentárként egy, a témától teljesen eltérő tájleírást ad.) Másrészről viszont a gondolat, intellektus és a valóság áramló bőségének összekapcsolása csakis kudarccal végződhet. Mivel utóbbinak időbeli mércéje az egyéni
