Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: „Az élet legősibb princípiuma színészi” (Szentkuthy Miklós: Szent Orpheusz breviáriuma I. Széljegyzetek Casanovához)
85 Egyik oldalon tehát az esztétikai a maga tisztaságában, minden rendszerező, egy egységes nézőponton, lineáris történeten kívül mutatkozik meg. A tisztaságot itt nem sterilitás értelmében kell felfognunk, hanem, hogy önmagán, az esztétikain kívül nem háborgatja semmi. Még egy paradoxon: a tisztaság a Casanovakönyvben a szivárvány ezernyi színébe oldódó színkavalkád. A másik oldalon viszont ez az ezernyi színkavalkád nem akar megnyugodni a maga egyediségében, hanem minduntalan általános megállapítások felé tör. A definíciószerű megállapítások sokszor ellentmondásba is keverednek egymással abban az értelemben, hogy a könyv egy bizonyos lapján olyasmit állít a szerelemről, amit később, egy másik állításával megcáfol. Egy helyütt például őstermészeti, mitizáló jelentéseket mozgósít: „Mi az ölelkezés? Valami ős-amőbákkal rokon életi mozdulat, az állatnak is legállatibb rétegeivel kapcsolatos dolog: ez persze sem mitikus érdem, sem ördögi hiba, itt minden érték belekeverése szamárság.” Másutt viszont ‒ immár a kommentátor értelmezésében – az érzékek virtuóz technikájáról beszél: „Casanova is érzékeiből indul, s oda is tér vissza, de ezt oly abszolútan és abszurdan teszi, hogy ez mélyebb szenvedélyre, forróbb könnyekre és nagyobb természet-titkokhoz hajtja, mint holmi »lélek«-alibi. Ahogy a művészet csak tökéletes technikából élhet, úgy a szerelem is csak mint virtuozitás isteni és boldogító.” Mondhatjuk persze, hogy a sommás megállapítások szerelemről, nőről, vágyról a műfajból, a kommentárjellegből adódnak. Valaki tehát itt olvas, aki a dolgokat megérti valahogy. Azaz megértésében saját személyéről legalább annyira szó van, mint a tükrözött dologról. A Tintorettóról szóló kitérésben jegyzi meg a beszélő a következő gondolatot: „Mikor ilyesmiket elmélkedtem, akarva, nem akarva, rá kellett jönnöm, hogy életemben Tintorettóról sohasem lesz szó, csak rólam.” De legalább olyan fontos, hogy miről szól az idézett mondatban az „ilyesmiket”. Az egyéniség öncélúságáról, ami megint csak a morál egy bizonyos értelmezéséhez vezet. „Isten humanista, a legelvadultabb, legteóriaellenesebb szomjazója a csak-embernek és semmi másnak, s ezzel az egyéniségnek, az egyéniség öncélúságának, a lélek tárgyilagosellenes magán-őrületének. Ez a kereszténység ősi, állati románca: mindig egyetlen lélek a világ, ez az egyetlen lélek táncol Isten előtt, minden egyéb csak kulissza. Világos, hogy felebaráti szeretet és kollektív munka is csak ott lehetséges, ahol az emberek tisztában vannak az egyén végtelen öncélúságával, szervetlen magánosságával: csak aki ezt az isteni titkot és kincset, mint ami a szubjektivitás végtelen egyoldalúságában rejlik, értékelni tudja, csak az fogja embertársait tisztelni és szeretni.” (Kiemelés a szerzőtől.) Az egyéni variáció – alighanem nemcsak a Casanova-könyv, hanem a teljes Szentkuthy-oeuvre ‒ alapélményéhez érkeztünk itt, amely nemcsak téma, hanem a műfaj, írásmód és olvashatóság kérdését is magában foglalja. A valóság bősé-
