Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: „Az élet legősibb princípiuma színészi” (Szentkuthy Miklós: Szent Orpheusz breviáriuma I. Széljegyzetek Casanovához)
84 Tamás nyomán az egyházatyák ordo amoris (rendezett szerelem) hagyományában a szerelemnek már erőteljesen a morális dimenziója lesz, a morálhoz, a helyes szeretethez/szerelemhez képest határozódik meg. A kereszténység minden etikai dimenzióján túl, mint Istenhez való felemelkedés, vagy általánosabban a transzcendens mindig is ott volt az európai gondolkodás történetében, így ha ezt a hagyományt valaki meghaladni akarja (akár mint Nietzsche), nem kerülheti el a vele való nyílt szembenállást, azaz a lázadás és tagadás gesztusát. Kierkegaard ráadásul maga is az európai gondolkodás transzcendens vonulatának gyermeke, mint lelkész fia benne is áll a hagyományban (maga is ír vallásos iratokat), de újra is gondolja azt. Habár a kereszténységet mint a világban működő intézményes formát erőteljes kritika alá vonja, de az esztétikai-etikai megkülönböztetésben az európai keresztény hagyomány meglevő szembenállásait működteti. Szentkuthy Casanova-kommentárjaiban is minduntalan distinkciót tesz vágy és morál között.5 Egy helyütt így ír: „Ha moralizálok, ha lélektant űzök, ha az igazságra bandzsítok – mindez csak egyet bizonyít: még nem ölelkeztem azzal a nővel, akit szeretek.” Egy helyütt a beszélő a moralitástól még magát az erkölcsi ítéletet is eltagadja. „A moralista mindig tipikusan agy-ember: valamit észrevesz magán, rendesen kicsit, azt megnevezi, ebben a kritikai név-adásban máris mámort talál, ezt a nevet felfújja, trombitálja, tiszteletére önsemmítő grimaszokat végez egész testével, de a lényeg mindig értelmi orgia és nem morális.” Ezzel szemben egy magasabb fokú moralitást megenged. „Casanova fölött a végső ítéletet szintén a morál fogja kimondani, természetesen nem egy iskolás »jófiú« – »rosszfiú« pepecselés, hanem az, mely lesi, hogy egy végzetesen széles egyéniség milyen fokon valósította meg pályájában az egész természet legősibb és legparadoxabb szándékait: tudott-e tragikus harmóniát teremteni az összes életerők tolakvó és egymást szinte kizáró káoszából, vagy pedig csak álharmónia volt, afféle klasszicizmus, mely az élet moralitás-magmájából nézve mindig hazugság és erkölcstelenség leszen.” Habár a könyv szándéka ellen szólna egy-egy mondatot, mint valami tételmondatot, a könyv sarkalatos igazságának szócsöveként kiemelni, ez utóbbi mondat mégis fontos nekünk. Mégpedig azért, mert látszik belőle, miszerint a morál és természet kettősségében a morál is egyfajta magasabb természet, valamint a morál nem jelent mást, mint valamilyen rendszerező, összehangoló erőt. ▼ 5 Alighanem a kötet – legalábbis a felületes olvasó számára – legkényesebb passzusairól van itt szó. A kötet megjelenés utáni viharos utóélete erről tanúskodik. Megjelenése után az állami cenzúra, majd a Magyar Királyi Törvényszék ugyanis elítélte vallásgyalázás és közszeméremsértés címén. A könyv terjesztését betiltották, a kinyomtatott példányszámokat elkobozták, könyvesboltokba tehát nem kerülhetett. A könyv betiltásának körülményeiről Szentkuthy bővebben beszél a Frivolitások és hitvallások című önéletrajzi interjúkötetben (Magvető, 1988).
