Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
31 nem hozó, / Tudhatnátok azt, hogy elenyészik / Mennydörgésben a pacsírtaszó. // Meglehet. De a madár nem nézi, / Hallgatják-e őtet odalent? / A pacsírta fönn a kék magasban / Istenének és magának zeng”) – felelevenítvén az öncélú és önmagára irányuló köl tészetnek kétezer éves, először Cicerótól megrajzolt (de később pl. Balassi Bálint által is felidézett) ideálját: a költő sibi canit et Musis (= a költő csak magának s a Múzsáknak énekel). ▶ Bár még igen sok aspektusát lehetne, s igen sok szemszögből, megvizsgálni Petőfi esztétikai-poétikai nézeteinek, befejezésül csak egy játékos példát idéznék meg arról, mennyire csillámlóan sokfélék voltak Petőfi kijelentései, s akkor is nagyon helytelen lenne egyiket vagy másikat kiragadni s kizárólagosnak tekinteni, ha az egyes megnyilatkozások egymással nagyon nehezen egyeztethetőek össze – hiszen Petőfinek érdekessége és nagysága éppen abban rejlik, hogy ellentmondásai nem dezavuálják egymást, hanem a maguk helyén akár remekművek generálására is képesek voltak. Legyen példánk tehát Petőfi „természetességének” kérdése. Tudjuk, a költő „a természet vadvirágának” tekintette és nevezte ki önmagát, s általában úgy állította be saját költészetét, mint a természetnek kifolyását, közvetlen folytatását – mint a természet által ihletett művészetet (amint – többek között – Az én Pegazusom c. vers mondja: a költő Pegazusát „ Nem nevelték benn az istállóban, / Nem is igen járt az iskolába; / Kinn szü letett, ott kinn fogtam el a / Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’”). S bizonyára sok igazság van ezekben a vélelmekben – csak érdemes melléjük felvázolni azokat az állításokat is, amelyek a természetnek másfajta szemléletére utalnak. azokat, amelyekben a természet – költészet viszony más hierarchiába rendezve jelenik meg. Csak két véleményt idéznék ide az Úti levelek ből . Hiszen ha azt olvassuk: „A táj olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet”, rögtön szemünkbe szökik, hogy itt nem a költő szédül bele a természet kimondhatatlan szépségeibe (mint ahogy ezt pl. A Tisza című vers festi), hanem a szemlélt természeti szépet a költői képzelet primátusa dominálja; ha pedig azt: „A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előt tem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zugását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését... megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költé szet ”, akkor arra kell ráébrednünk, hogy eszerint Petőfit nem a természet tanította meg a költészet titkaira, hanem éppen megfordítva: a költészet által jutott el a természet csodáinak észrevételéhez és elismeréséhez. Hogy aztán a megszületett versekben vajon a természet varázsa idézte-e elő Petőfi költeményeinek zsenialitását, vagy Petőfi képzelete teremtette-e a természetnek azon képeit, amelyek mintegy megelevenednek a verssorokban – azt döntse el a versek olvasója.
