Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
30 S végül megemlítendő, hogy Petőfi – az eddig felsorolt összes költészetleírással szemben – nem kevés versében hangsúlyozza a költészetnek kizárólagosan a megszólaló költőre vonatkoztatott szubjektív érvényét is: rendre felhangzik olyan meghatározása is, miszerint a költészet individuális vallomásossága és magánéletisége mindennél fontosabb is lehet! Elsősorban a legutolsó korszakában hangzanak fel azok a kijelentések, amelyek a költőiséget visszaszorítják a társadalmiság szférájából (jelentsen ez bármit is) a magánéletnek és – szélsőséges esetben – a teljesen magára hagyatott költő kizárólagos egyediségének területére, s a társadalmi szerepvállaló szubjektum tevékenységét radikálisan szembeállítják, mint valamely idegen és elidegenedett cselekvényt a költőiséggel, azaz a szubjektum önkiáradásával. Leglátványosabb példája ennek alighanem a Pacsirtaszót hallok megint... kezdetű vers soraiban olvasható, ahol a költő mintegy ráeszmél arra, hogy eddigi „harcos” tevékenysége nem költőhöz méltó volt („Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok. // Eszembe jut dalodrul a / Költészet és a szerelem, / Az a sok jó, mit e két istennő / Tett és még tenni fog velem”), s amely soroknak szoros olvasásából alighanem az lenne kikövetkeztethető, hogy a költészetnek kizárólagos témája a szerelem lenne, de nagyon hasonló állásfoglalás hangzik fel A hegyek közt sora iban is, ahol ennek oly variációja fogalmazódik meg, miszerint a társadalomtól elvonuló költő boldogságának feltétele és eszköze a szerelem és a költészet lenne – tehát a költészet ismét csak a magánéleti boldogság garanciáit tudja prezentálni („Minden lenn maradt, ami bánt, / Nem hoztam föl magammal mást, / Csak ami bol dogságot ad, / Kedvesemet és lantomat”). E sorok nagyon keményen utasítják el a költészetnek társadalmi hasznosságát hangsúlyozó véleményeket, s abban konkludálnak, hogy lehetséges a költészetnek oly felfogása is, miszerint a költészet a költő boldogságát (tehát nem a befogadók, a társadalom, a nép boldogságát vagy javát) szolgálja és teremti: a költő azért írja a versét, hogy ő maga legyen a versírás aktusában és eredményének révén boldog. E beállításnak már korai verseiben is megtaláljuk nyomait, pl. Verseim című kis szösszenetben („ A költészet fája életem, / Minden versem egy levelke rajt. ... És mivelhogy elhervadni fog, / Ne is ápolgassam én e fát? / Más hasznot ha nem hajt: legalább, / Amíg élek, hűs árnyékot ád”, vagy a félig ironikus, félig komoly Költő lenni vagy nem lenni... szakaszaiban („„ Nem, költészet, nem hagylak el soha, / Mert nem hagyhatlak el! / ... Nem bánom: tépj, eméssz, / Másoktól meghallgattatást sem várok, / Azért éneklek, költök, / Mig végső csep vérem ki nem szivárog”), de mégis, hogy mindez nem csak egy lehetséges olvasat feltételezése, azt fantasztikus élességgel bizonyítja a kései, Mért daloltok még ti... kezdetű verse, amelyben, elismervén, hogy a háborúban, a viszályokkal telt világban a költészetnek hangja úgysem ér el semmilyen befogadóhoz, a költői megszólalás tökéletes öntörvényűségének és a költészet szélsőségesen önmagára zárulásának s világtól való függetlenségének „kiáltványát” fogalmazza meg („Félre mostan, jó fiúk, a lanttal, / Szép zenétek hasznot
