Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 3. szám - „A szerkesztő az első olvasó” (Pintér Lajossal Pál Sándor Attila beszélget)
13 – De gondolom ez a te szándékaid szerint nem volt benne. – De benne volt. (nevet) De úgy, hogy szerintem tűréshatáron. Dani visszaadta, elküldtem az Alföld nek, azonnal közölték. Úgy emlékszem, hogy a Látóhatár is átvette. Ugye volt a támogatott, a tűrt és a tiltott kategória, ez a vers ellebegett valahol a tűrt és a tiltott határán. De ez mindig így volt. Volt olyan, amit az Alföld nem mert közölni, mondjuk a Görömbei-féle interjúsorozatból egyet-kettőt, elküldte nekünk, azt meg Dani közölte. A rendszerváltó folyóiratok, a Tiszatáj , az Alföld, a Forrás között volt egy ilyenféle titkos összeesküvés és munkamegosztás is. Sokszor előfordult, hogy így átjártak a kéziratok. – Amikor munkába álltál a Forrás nál, mi volt a feladatod? Volt valami különösebb dolog rád bízva, ami csak a te reszortod volt? Könnyen belerázódtál a szerkesztői munkába? – Körülbelül úgy volt, mint most is: mindenki csinált mindent. Hatvani Dani főszerkesztő volt, Buda Feri evidensen a szerkesztőséghez tartozott, de nem folyt bele a napi munkába, Goór Imre technikai szerkesztő volt, ő érdemi dolgokba abszolút nem szólt bele, és voltam még én. Csinálgattuk a lapot. De nem kellett sokat várnom, hogy nagy feladatot kapjak, mert két éven belül jött a lakiteleki írótalálkozó, aminek az anyagát én szerkesztettem. Oda van írva külön, hogy az összeállítást készítette Pintér Lajos, ami furcsa, hogy egy blokknál külön feltüntetik, hogy az egyik szerkesztő gondozta. Ennek az a magyarázata, hogy bizonyos baráti vita volt Dani és közöttem, ő inkább azon a nézeten volt, hogy ez az anyag nincs olyan jelentős, hogy a Forrás közölje. Én azt mondtam, hogy óriási a jelen tősége. És akkor Dani azt mondta: akkor tiéd a teljes munka, és tiéd a teljes felelősség. És én így végül is egyedül intéztem az anyag szerkesztését és közlését. Nem volt egy rossz munka, mert többek között Illyés Gyulával kellett leveleznem – soha rosszabb feladatot. Az ő lakiteleki szerepét nagyon nagyra tartom (most csak a ’79-es találkozóról beszélve). Azonos mércével mérem, mint a ’43-as szárszói írótalálkozót. Illyés beszédét pedig azonos mércével mérem, mint Németh Lászlóét Szárszón. Mindkettő esszéírói, retorikai csúcsteljesítmény. Kegyetlen szigorú időszak volt. Azt lehet mondani, hogy rendőrileg körbe volt zárva Lakitelek. Pedig Illyés Gyula Kossuth-díjas költő volt, Aczél, Kádár által is tisztelt költő, meg ötven pályakezdő fiatal, és ezzel együtt a munkásőrséget és a rendőrséget is riasztották. (nevet) Engem Tömöry Péter, aki különben erdélyi, onnan települt át, Sepsiszentgyörgyről, a színház akkori rendezője vitt ki, neki volt kocsija. Elindultunk, megyünk Lakitelek felé, már állít is meg a rendőr bennünket, az első lehetséges ponton. „Hova mennek?” „Lakitelekre.” „Akkor kopott a gumi.” (nevet) És Tömöryt minden iratellenőrzés, minden nélkül, a helyszínen azonnal megbüntették, csak hogy érezze a törődést. Péter ezt kifizette, azóta sem tette szóvá, és mentünk tovább. Így kezdődött. Aztán még annyit, hogy Illyés beszéde csodálatos volt, egyáltalán az ottani jelenléte, a fiatalokkal való kapcsolata. Nem volt rossz Iskander sem, aki meg úgy fényképezte le az írókat, hogy rács
